Victor Hugo

A meglepett ember végigtapogatja a tárgyakat, vajon valódiak-e, s aztán saját magát, hogy igazán ő-e az?

A kisemberek félelme az összemorzsolódás. A tömegben élő mindig attól reszket, hogy valakinek a lába elé kerül. (...) A nyugtalanság állapotát kitűnően fejezik ki e szavak: majd elválik. (...) Az ember nem nyugszik meg a váratlan helyzetben. Lesi a lehetséges következményeket. Kissé ügyel az ember: vár valamit. Hogy mit? Nem tudja. Kit? Majd elválik.

Ha egyszer a véletlen játszani kezd veled, készülj el rá: fordulat fordulat után ér. Ha a sors felnyitja kapuját, ontja a meglepetéseket. Ha rést ütött, az események egymás után törnek be rajta, egymást érik a meglepetések. A meglepetés homály.

Isten a kar; a véletlen: parittya; ember: kavics. Próbálj ellenállni, ha ki vagy röpítve.

Nincs abban semmi meglepő, ha a legerősebb és legellenállóbb ember is elszédül egy váratlan sorsfordulat következtében. A váratlan néha úgy üti főbe az embert, mint a tagló az ökröt. (...) Semmi sem olyan kegyetlen, mint az egyensúly felborulása.

Nincs képmutatóbb mondás, mint ha az ember így biztatja magát: tudni akarom, mihez tartsam magam. Alapjában véve egyáltalán nem akarjuk tudni. Félünk tőle. A félelemhez hozzájárul valami homályos törekvés, hogy csak minél később tudjuk meg a valót. Ezt nem valljuk be magunknak, de szívesen visszafordulnánk, s ha nagyon előreszaladtunk, szemrehányásokat teszünk magunknak.

A lélek heves benső viharában a gondolat úgy csapkod, mintha folyadék lenne. Ide-oda hányódik, megdagad, s néha a hullámok tompa moraját hallatja. Apály, dagály, hullámhegy, örvénylés, a zátony előtt megtántorodás, dara és zápor, szétszakadó felhők mögött kicsapó villanások, a henye tajték meddő csapkodása, vad, de nyomban összeomló nekizúdulások, rettenetes és elpocsékolt erőfeszítések, kísértetiesen felderengő hajótörés, árnyak és összevisszaságok és minden, amit a végtelen tud, megvan az emberben is.

A rossz előbb füstölög, mielőtt vétekké gyullad: a lelkiismeret fulladozik ebben a füstben. A megkísértett tisztesség önkéntelen émelyeg a pokoltól. A tárulkozó mélység bűze észre téríti az erőseket, és elkábítja a gyengéket.

A feledés átírt pergamen. Történik valami, és az elmosódott írásjegyek kiütnek az ámult emlékezés vonalközein.

Nincs annál rettenetesebb börtön, mintha a végtelenség nyílik meg előttünk.

A szerelemben legerősebb a szokás. Az egész élet abban összpontosul. Hogy a csillagok minden este feljönnek: a világegyetem szokása. A mindenség olyan, mint a szerelmes asszony; a nap a szeretője.

Mindjobban egymásnak éltek, egymásért rajongva. A szív teleszívódik szerelemmel, mint isteni balzsammal, mely megőrzi üdeségét. Innen van az élet hajnalával kezdődő szerelmek megzavarhatatlan jelene s a hosszúra nyúló nagy szerelmek örök frissessége. Ez a szerelem bebalzsamozása.