Victor Hugo

Izzó katlan, magába zárva forrt a dühtől, haragtól, hallgatástól és nehezteléstől, alig várta, hogy felégesse Josianát. Soha még ember ok nélkül nem gyűlölt úgy asszonyt. Miatta nem aludt, éjjel-nappal vele törődött, megvetette és dühöngött miatta. Talán kicsit szerelmes volt belé.

Sohasem lehet tudni, honnan jön a váratlan. Az élet mélységei félelmetesek. Kis gyűlölet nincs. A gyűlölet mindig rettenetes. Nagyságát a legkisebb lényben is megőrzi, s mindig teljes marad. Az elefánt, ha egy hangya gyűlöli, veszélyben forog.

Könnyű a törpének, ha magasabb akar lenni az óriásnál, csak üljön a vállára. Ám az a különös, hogy az óriás engedi, s az a nevetséges, hogy még csodálja is a törpe nagyságát. Ó, emberi együgyűség!

A házasság nem tesz jót az arcszínnek, öregít. A menyegző leverően egyszerű. Az anyakönyvvezető adja az asszonyt férjének, milyen lapos dolog! A házasság durva mivolta végleges helyzetet teremt, megfosztja az embert akaratától, a választás lehetőségétől, mondattana van, mint a nyelvtannak, az ihletet helyesírással pótolja, a szerelmet írásbeli dolgozattá silányítja, tönkreteszi az élet titokzatosságát, nyilvánvalókká az időszakos, elkerülhetetlen dolgokat - a levetkőzött nő nem mennyei látvány többé -, elértékteleníti jogait annak is, aki gyakorolja, annak is, aki aláveti magát, megzavarja a mérleg billenésével az erős nem és a hatalmas nem bájos egyensúlyát. Mert a házasságban az úr áll szemben szolgálójával, ott, ahol azelőtt a királynő uralkodott rabszolgája felett. Prózaivá tenni az ágyat egész az illedelmességig, lehet-e ennél durvább felfogás? Nem elég ostoba dolog magában véve az, hogy nem bűn többé szeretnünk egymást?

A haláltusa leszámolás. E végzetes pillanatban óriási felelősséget érzünk magunkon. Ami volt, összekeveredik azzal, ami lesz. A múlt visszatér, és belép a jövőbe. Amit tudtunk, éppoly rejtélyes lesz, mint amit nem tudtunk, s e két homály, az egyik, amelyben hibáink nyugszanak, egybesugárzik a másikkal, melyben várakozásunk rejlik. A két homály keveredése döbbenti meg a haldoklót.

A farkasok juhokká váltak. Lelki tusák közepette történnek ilyen átalakulások. Megesik, hogy tigrisek nyalják a keresztet. Ha feltárul a komor kapu, nehéz hinni, de nem hinni: képtelenség. Bármily tökéletlen az emberi nem különféle vallása, még ha a hit alaptalan is, még ha a dogma körvonalai eltérnek is a megsejtett örökkévalóság körvonalaitól, a döntő pillanatban megrezzen a lélek. Az élet után kezdődik valami. Ennek a súlyát érzi a haldokló.

A szél, a zápor, a hóvihar, az örvény összevissza küzdő harcosok, le lehet győzni őket. A viharral fegyver nélkül is szembe lehet szállni. Kifoghatunk az erőszakon, amely néha a támadható oldalát fordítja felénk, megtántorodik vagy elhibázza a csapást. De a nyugalommal szemben tehetetlenek vagyunk. Sehol sem sebezhető.

Ilyenek a lélek kimeríthetetlen ábrándjai. Minden szerencsétlenség, még a legkritikusabb pillanatban is, átcsillantja sötétjén a remény csodálatos sugarait.

Mesélték róla, hogy egy ideig a bolondokházában is volt. Megtisztelték azzal, hogy bolondnak tekintették, de aztán kiengedték, mert rájöttek, hogy csak költő.

Egy léleknek, amely még nem ismeri magát, ez az első tekintete olyan, mint a hajnal feltűnése az égen. Valami sugárzó és ismeretlen dolognak az ébredése ez. Nincs szó, amely kifejezné ennek a váratlan fényességnek veszedelmes bűbáját, amely hirtelen halványan beragyogja az imádatos sötétségeket, és amelyben egybevegyül a jelen minden ártatlansága a jövendő minden szenvedélyével. Valami tétova gyöngédség ez, amely találomra megtárul és vár. Csapda, amelyet az ártatlanság állít öntudatlanul, és amelyben szíveket fog, anélkül, hogy akarná, anélkül, hogy tudná. Ez a szűz, aki úgy néz, mint egy asszony. Ritka eset, hogy ne fakadna mélységes ábrándozás ott, ahová egy-egy ilyen tekintet esik. Minden tisztaság és minden lángolás összesűrűsödik ebben a mennyei és végzetes sugárban, amelynek a kacér nő leggyakorlottabb kacsingatásainál is jobban megvan az a bűvös hatalma, hogy hirtelen kipattantja valamely léleknek a mélyén azt a sötét virágot, amely csupa illat és csupa méreg, és amelynek a neve szerelem.

Mi is a halál, ha jól meggondoljuk? Rossz pillanat, vámsorompó, ahol a kevésből átkelünk a nincsbe. A megalopoliszi Kerkidásztól megkérdezték egyszer, hogy szívesen hal-e meg. Hogyne halnék meg szívesen, válaszolta, hiszen a halálom után csupa nagy emberrel találkozhatom: Püthagorasszal a filozófusok, Hékataiosszal a történetírók, Homérosszal a költők, Olümposszal a zenészek között.

Na és, ha fölakasztanak? Akár a kötél, akár más halál; akarom mondani a kötél nem is akármilyen halál. Méltó a bölcshöz, aki egész életében ingadozott; amolyan se hal, se hús, amilyen az igazi kételkedő szellem, pürrhonizmussal és tétovázással teljes halál, amely függőben hagyja az embert ég és föld között. Filozófushalál, s ki tudja, talán erre jelölt ki a sorsom. Nagyszerű dolog úgy halni meg, ahogy éltünk.