Paulo Coelho

Ma sokkal csöndesebben szeretem, de ugyanúgy képtelen vagyok másra gondolni.

Olyan könnyű meghalni. Bár az emberi szervezet a teremtés egyik legjobban tervezett mechanizmusa, elég egy kis ólomlövedék, ami bizonyos sebességgel becsapódik, itt-ott roncsol egy kicsit, és kész.

Halál: a szótár szerint az élet vége (bár voltaképpen az élet is olyan dolog, ami pontos meghatározást igényel). A test életfunkcióinak tartós leállása - idetartozik az agyműködés, a légzés, a vérkeringés és a szívműködés.

Az emberek azért tévednek el a sivatagban, mert hagyják, hogy félrevezessék őket a délibábok.

Az élet is káros az egészségre. (...) Előbb-utóbb mindenki belehal.

Ha tudjuk az illető nevét, egyúttal azzal is tisztában vagyunk, hogy valóságos, hús-vér emberrel állunk szemben, nem pedig valami elvont ellenséggel. A név által az illető egyedülálló, kivételes egyénné válik, akinek múltja van és jövője, ősei és lehetséges utódai, győzelmei és vereségei. Az ember a neve maga, büszke rá, élete során többször elismétli és azonosul vele.

A férfi szereti a nőt. A férfi elveszíti a nőt. A férfi visszaszerzi a nőt. A filmek kilencven százaléka ezt a sémát variálja. Annak a filmnek, amelyik nem követi ezt a szabályt, rengeteg erőszakkal vagy speciális effektekkel kell megnyernie a közönséget. Az ezerszer kipróbált recept mindig beválik: nem érdemes kockáztatni.

Próbáld meg a lehetetlent. Ne lentről kezdd, mert már eleve lent vagy. Gyorsan mássz fölfelé, mielőtt még kihúzzák alólad a létrát.

A lázadás korában születtünk. Mindenünket neki szenteltük, lelkesedtünk, kockára tettük az életünket és a fiatalságunkat, és most egyszer csak megtorpanunk: a kezdeti lelkesedés átadja a helyét a valódi kihívásoknak: a fáradtságnak, az unalomnak, a saját képességeinkben való kételkedésnek. Kénytelenek vagyunk szembenézni a magánnyal, az ismeretlennel, a váratlan meglepetésekkel, és amikor már sokadszorra esünk el úgy, hogy senki nem segít fölkelni, föltesszük magunkban a kérdést, hogy valóban megéri-e ennyit szenvedni. (...) Megéri folytatni. És folytatni fogjuk, akkor is, ha tudjuk, hogy a lelkünk, bár örökkévaló, ebben a pillanatban az idő hálójának foglya, a maga lehetőségeivel és korlátaival.

A szerelem olyasvalami, ami egy darabig növekszik, azután amikor elér egy bizonyos méretet, onnantól kezdve már csak életben kell tartani valahogy, mint egy növényt, időnként meg kell locsolni, és le kell vagdosni róla az elszáradt leveleket. (...) Ezt a "szerelmet" le lehet fordítani mosolyra, olyan szavakra, mint "szeretlek".

Képzeletbeli világomban (...) még mindig a társam volt, és szerelme erőt adott, hogy tovább menjek, hogy kitágítsam a határaimat. A valóságban viszont a rögeszmém volt. Leszívta minden energiámat, kiszorított mindent az agyamból, és kényszerített, hogy óriási erőfeszítések árán folytassam az életemet, a munkámat.

Hogy lehetséges, hogy két év után sem tudom elfelejteni? Nem bírok már folyton rá gondolni, elemezgetni minden jelenetünket, megfontolni minden lehetőséget, próbálok menekülni előle, hozzászokni a helyzethez, könyvet írni, jógázni, jótékonykodni, látogatóba járni a barátaimhoz, nőket elcsábítani, vacsorákra járni, moziba járni. (...) De bárhogy küzdök ellene, mindig (...) győz, minden csatát megnyer, mindig jelen van, mindig eszembe juttatja, hogy "milyen jó lenne, ha itt lenne velem".

Állandóan csak rágondolt, együttlétük minden percére emlékezett, ezerszer fölidézte a boldogság és a gyönyör pillanatait, keresett valamit, amibe belekapaszkodhat, bármit, ami reményt adhat, hogy mégis van jövője a kapcsolatuknak.

Olyan ember vagyok, aki végigcsinálja, amit egyszer elkezdett.