Paulo Coelho

A félelem nem a gyávaság jele. A félelem az, ami lehetővé teszi, hogy bátrak legyünk, és megadja azt a kegyet, hogy szembeszálljunk az élet adta kihívásokkal.

A nyíltságot rendszerint egyfajta gyanakvással fogadjuk. (...) Távolságtartásunk biztosítja fontosságunk és magabiztosságunk illúzióját.

Ha sírnod kell, tedd úgy, mint ahogy a gyermek teszi. (...) Soha ne feledd: szabad vagy, és nincsen abban semmi szégyellnivaló, ha kimutatod azt, amit érzel.

Amikor szenved az ember, jobb, ha elfogadja, hogy szenved, hiszen a szenvedés attól még nem fog elmúlni, hogy nem vesz róla tudomást.

Amikor távol vagy, szeretném, ha közel lennél. (...) De mi van akkor, amikor együtt vagyunk? Veszekszünk, hülyeségeken vitatkozunk, meg akarjuk változtatni egymást, azt akarjuk, hogy a másik is ugyanúgy lássa a világot, mint mi. Olyan dolgokat vársz el tőlem, amiknek semmi értelme, és én ugyanezt teszem veled. Néha titokban azt mondjuk magunkban: "de jó lenne, ha szabad lennék, és nem lennék elkötelezve". (...) És ilyenkor elveszettnek érzem magam.

Nem velünk van a baj, hanem azzal a móddal, ahogy kinyilvánítjuk egymásnak a szerelmünket. Ha elfogadnánk, hogy léteznek problémák, akkor együtt tudnánk élni ezekkel a problémákkal, és boldogok lennénk.

Még mindig magadban hordozod azt a kisfiút, aki a leggyengébb volt az iskolában és aki elbújt a szülei elől, hogy kisírja magát. Valahol mélyen még mindig az a törékeny kisfiú vagy, aki nem tudott barátnőt szerezni magának és aki soha semmilyen sportban nem volt jó. Nem tudod elfelejteni a sebeidet, amelyeket régi sérelmek, igazságtalanságok ejtettek rajtad. De ha nem hagyod, hogy begyógyuljanak, az nem vezet semmi jóra.

Szeretném tudni, hogy te is szeretsz-e úgy engem, ahogy én szeretlek téged. De nincs hozzá bátorságom.

Ha nem vagyunk egyedül, erősebbek vagyunk, és könnyebben kiderítjük, hol rontottuk el, és hogyan változtassunk irányt.

Annyit szenvedtem, a szívem már annyit vérzett azon az ezer és egy éjszakán, amikor fölriadtam, és vártam, hogy megcsörrenjen a kulcs a zárban, belépjen a szobába (...), lefeküdjön mellém, és ne szóljon egy szót se. Megfogadtam, hogy ha ez valóban bekövetkezik, nem fogok kérdezni semmit, csak megcsókolom, azt mondom neki, hogy "szép álmokat, szerelmem", és másnap együtt ébredünk, kézen fogva, mintha ez a rémálom soha nem történt volna meg.

Nem erőltethetek valamit, aminek még nem érkezett el az ideje.

Vannak történetek, amelyek félbeszakadtak. Ezek a történetek sokkal inkább jelen vannak, mint a többi, és amíg nem zárjuk le őket, addig nem tudunk továbblépni. (...) Ezért olyan fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni.

Felfedni annyit tesz: egy pillanatra fellibbenteni, majd visszaejteni egy fátylat. Fellibbenteni a fátylat valamiről, ami már nem létezik.

Előbb arra tanított meg, hogy önmagamat szeressem, hogy aztán szeretni tudjam őt. Ráébresztett, hogy a szívem elsősorban arra való, hogy engem (...), nem pedig arra, hogy másokat szolgáljon. Azt mondta, hogy a múltam mindig elkísér majd, de minél jobban megszabadítom magam a tényektől, és minél jobban figyelek helyettük az érzésekre, annál jobban fogom érteni, hogy a jelen pillanatában mindig van egy akkora üres tér, mint a sztyeppe, amelyet meg lehet tölteni szeretettel és életkedvvel.

A fontos dolgok mindig megmaradnak - ami elmúlik, az mind olyan dolog, amit fontosnak tartunk, de valójában haszontalan.