Jodi Lynn Picoult

A remény éles fegyver.

Néha nem azért ragaszkodunk túl erősen valakihez, hogy a másikat óvjuk... hanem azért, hogy magunkat védjük.

Szülőnek lenni olyan, mint szappanbuborékot tartani a kezedben, amit óvni kell, miközben ejtőernyővel kiugrasz egy gépből, megmászol egy hegyláncot, majd háborúba mész. El akarod rejteni, hogy biztonságban tudhasd, ne érje természeti csapás, erőszak, előítélet és gonoszság, de persze mindez lehetetlen küldetés. Állandó rettegésben élsz, hogy kipukkad a buborék, vagy hogy te magad teszel kárt benne. És tudod, hogy ha az a buborék eltűnik, te is semmivé válsz.

Nem a búcsúzás fáj a legjobban. Hanem az űr, ami velünk marad utána.

Ha összetörjük valakinek a szívét, azzal a sajátunkban ugyanakkora kárt teszünk.

Néha nem is tűnik fel, mennyire erős a szeretet, csak akkor, amikor érezhető a hiánya.

Néha észre sem vesszük a szeretetet, mert az megváltoztat, átformál, de olyan lassan, hogy szinte fel sem tűnik.

Akár hisz benne valaki, hogy egy magzat embernek számít, akár nem, az kétségtelen, hogy egy felnőtt nő mindenképpen embernek számít. Még ha a magzatnak erkölcsi értéket is tulajdonítanak, akkor sem kaphat olyan jogokat, amit a nőtől vesznek el, aki hordozza. Talán a kérdés nem is az, hogy mikortól számít embernek a magzat, hanem az, hogy mikortól nem számít embernek a nő?

Senki nem maga választja a szüleit. Bár van, akinek szerencsés lapot oszt a sors.

Nem a szextől lesz valaki felnőtt. Hanem attól, hogy döntéseket kell hoznia. Néha rettenetesen nehéz döntéseket. A gyermekeknek megmondják a felnőttek, hogy mit tegyenek. Ám a felnőtteknek akkor is a saját döntésükre kell hagyatkozniuk, ha összeroppannak annak a súlya alatt.

A törvények vagy feketék, vagy fehérek. A női sorsok viszont ezerfélék.

Ha egymás becsmérlése helyett nyíltan és őszintén beszélgetnénk, talán nem az ellenséget, hanem a tökéletlen földi halandót látnánk a másikban. Elvégre mindannyian jót akarunk, csak mindenki a maga módján.