Jodi Lynn Picoult

Hihetetlen, hogyan nézhetünk egész életünkben a tükörbe, és hihetjük azt, hogy tisztán látunk. Azután egy nap, amikor lehántjuk a képmutatás szürke foncsorát, hirtelen rádöbbenünk, hogy sosem láttuk magunkat igazán.

Amennyire szeretünk valakit, annyira vagyunk képesek gyűlölni is. Olyan ez, mint egy kifordított zseb. Viszont ha ez igaz, akkor az ellenkezőjének is annak kell lennie.

Az előítélet kétirányú utca. Vannak, akik szenvednek tőle, és vannak, akiknek hasznot hajt.

A gyűlölet olyn, mint egy drog, és mint minden drog, idővel nem ad semmit.

Akárhányszor engedünk el valakit, mindig ugyanannyira fáj.

Vannak, akik azt tartják, hogy ha valaminek nincs neve, az megszűnik létezni.

A szavai úgy hullanak közénk, a járdára, mint a kövek. Csaknem beszakad a járda.

Az idő optikai csalás - korántsem olyan kimért és állandó, mint gondolnánk.

Életemben először érzem azt, hogy megértem a szülőt, aki megüti a gyerekét - mert az ember rájuk néz, s a szemükben ott látja saját magát tükröződni, s ez a tükörkép nem túl hízelgő.

Nem számít, ki vagy, a lelked mélyén mindig azt szeretnéd, hogy valaki más legyél, és amikor egy századmásodpercre teljesül ez a kívánságod, az maga a csoda.

A szerelem olyan tartós, mint a szivárvány - gyönyörűséges, amíg tart, és várható, hogy abban a pillanatban eltűnik, ahogy kettőt pislog az ember.

Azon töprengtem, hogy mi lesz abból, ha az ember odaajándékozza magát valakinek, az illető felnyitja a csomagolást, s látja, hogy nem az van benne, amire vágyott, de nem tehet mást, akkor is éppúgy mosolyognia kell és szépen megköszönnie az ajándékot.