Jodi Lynn Picoult

Az elszalasztott lehetőségek sosem csak a felszínt sebzik meg - mindig csontig hatolnak.

Amink van, az sosem kárpótolhat azért, amit elvesztettünk.

A telefonok, e-mailek és faxok világában is lehet valaki végtelenül magányos.

Mindenkinek megvannak a maga kísértetei.

Minden kisbaba gyönyörűnek születik. Az teszi csúnyává, amit kivetítünk rá.

A gyűlöletben is van hierarchia, ez mindenkinél más és más.

A kisbabák tényleg olyanok, mint az üres papírlapok. Amikor a világra jönnek, még nem hordozzák magukban a szüleik előítéleteit, sem az egyházuk ígéreteit, sem azt a képességet, hogy kettéválasszák az emberiséget olyanokra, akiket kedvelnek, és olyanokra, akiket nem. Semmit sem hoznak erre a világra, csak a törődés iránti igényt. S ezt a törődést akárkitől elfogadják, bőrszínre való tekintet nélkül.

Nincs rosszabb, mint elhagyni a kórházat a gyerek nélkül, akiért odamentünk.

Magányos dolog a gyász. Nem számít, hányan gyászolnak velem, újra egy börtöncellában érzem magam. Még amikor próbálnak megnyugtatni, akkor is érzem a köztünk lévő falat, amit ez a rettenetes esemény vont közénk, hogy teljesen elszigeteljen mindentől.

Mindig jönnek újabb apró emberi lények, akik még életük történetének első mondatát írják. A születések folyamata olyannyira emlékeztet a futószalagra, hogy mindig meglep, ha valami megállásra és tűnődésre késztet.

A barátaid ellened fordulhatnak, de tudod, mi a jó abban, hogy van testvéred? Örökké tart.

Nem nagy kár elveszteni egy csatát, ha megnyerjük a háborút.