Gárdonyi Géza

A halál nékem nem fekete börtön, nem fázlaló, nem is rút semmiképpen: egy ajtó bezárul itt-lenn a földön, s egy ajtó kinyílik ott-fenn az égen, - ez a halál.

Minden jó könyv egy-egy tanítója a nemzetnek.

Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.

Mindenki annyit hisz, amennyit hinni képes. Magamagának sem parancsolhat az ember, hogy ezt higgye, vagy azt higgye.

Nem hiszek az anyaszentegyháznak egyedül üdvözítő mivoltában, sem a társadalom felett való állásának jogosságában. Az egyház bűnös, és törvénye véreskezű.

- Vétek-e az, amiről az ember nem tehet? Vétek-e az, ha valaki sánta? Épp így vagyok a hitemmel. Megnyomorodtam. Még nincs egy hónapja, hogy egy ártatlan leányka miattam meghalt méreg által. A leányt feleségemmé akartam tenni, de az egyház nem engedte. Azért megölte magát. Miért enged ilyet a jó Isten!? - Isten bölcs és igazságos. - Éppen azért. Nem tudok benne hinni.

Ha Isten a vér tüzét erősebbre teremtette bennünk, mint az akaratot, akkor mi vagyunk-e a hibásak, ha nincs akaratunkban annyi erő, hogy felülkerekedjünk?

Megszoktuk azt, hogy egymást szeretjük, és megszoktuk azt, hogy idő időben múlik, anélkül, hogy valaki szerelmünk ellen tiltakoznék.

Én azt hiszem, Isten nem becsül bennünket többre, mint a hangyákat, amelyek közül a patkós csizma egy lépéssel százat is eltapos néha az útfélen.

Csak mentem-mentem, azt sem tudtam, merre, azt sem tudtam, hová. A szívemen, mint valami szorító kígyó, vonaglott a fájdalom.

Az életnek nem volt értéke a hazafi előtt.

Ma már nem tudom megérteni azt a lázt, amely akkor annyira hatalmában tartotta a lelkeket. Mind a hárman gyöngék voltunk még. Sebeink még alig gyógyultak, de azért készek voltunk rá, hogy újra odaálljunk a harcsorba és küzdjünk. És a vérünket ontsuk a hazáért.

Éreztem, hogy üresen tátong körülöttem az élet, s ebbe az ürességbe én csak egy betévedő egérke vagyok, akinek rágnivalója nincs.