Gárdonyi Géza

Mi az a csodálatos gyógyító ereje a napnak, hogy minden beteg annyira áhítja? Ahogy ott hevertem az áldott verőfényben, úgy éreztem, mintha hó volnék én is, és a nap fölszívna; és én egyre kisebb és kisebb vagyok, és édes megsemmisüléssel oszlok bele az örök világmindenségbe.

A férfi pajzsot visel az oldalán, a nő és a rabszolga hazugságot. A mi pajzsunk a hazugság.

Milyen furcsa, gondoltam: az állatok között is van gyűlölt és üldözött, egyedül élő, némán szenvedő.

A betű kulcsa a szellemi kincstárnak.

Az ember csak neveléssel válik emberré.

Minden csigának olyan a háza, amilyent maga nyálazgat magának.

Én az embert a nevetéséről ítélem meg. A varga röhög. A tudós csak mosolyog.

Van olyan virág, kisasszonyom, amelyik hervadtnak látszik, de harmat száll reá és reggeli napfény, s akkor a virág ismét megéled.

Ahol a fejedelem isten, ott a nép sorsa pokoli.

Görbe az útja némelyik életnek. Sose tudhatjuk, hova jutunk rajta vénségünkre.

Vigyázz a lábadra, nehogy elveszítsed a fejedet.

Ember és állat oly egy az érzésben!

A holdat is nézheti mindenki, ha el nem is érheti soha.

Minden szép leányon van valami, ami megmarad az emlékezetünkben.

A ház egy helyhez foglalja az embert. Mikor a házban kell hálnom, úgy érzem, mintha sírboltban hálnék. A sátor jobb. A sátor velem jár. A sátoros ember ott él, ahol akar. Nagy a világ és szép. Mán énnekem kicsi lesz nemsokára.