Gárdonyi Géza

A fának nem fáj, ha letörik a virágát, ó, de az anyai szívet fájdalomból gyúrta a Teremtő!

A boldogtalanságot abban az iskolában tanuljuk meg, amelyikben a tanítómester neve: Szenvedés.

Mikor híres ember arcképét nézzük, azt akarjuk látni, ami láthatatlan: a lelkét.

Ez a kifejezés: testem, helyes. Ez a kifejezés: lelkem, - nem helyes. Lelkem helyett azt kellene mondani: én.

Mi az ember? Mozgó ház, amelybe égi lakó van beleláncolva.

Kinek kell többet szenvednie: Annak-e, aki mindent kész eltűrni? Vagy annak, aki nem bír eltűrni semmit se?

Értelmünk erőpróbája: mennyire bírjuk sarkunk alá tiporni a lelki fájdalmainkat.

Az emberek megmossák az arcukat, kezüket, de vajon hányan vannak azok, akik minden nap megmossák a lelküket is?

Minden láng fölfelé lobog. Az emberi lélek is láng.

Nem érdemes sírni, az igazi könny ritka, Mosollyal szenvedni, ez az élet titka.

Elmondok neked egyet-mást. Mindennap egyvalamit. Hogy megtarthasd. A fejedben. Mert látod: minden ember... annyit ér... amennyit... tud. Ha olyat is tud... amit más senkise... akkor mindenkinél többet ér.

Te minden erőnél erősebb erő: anyai szeretet! Te emberi testbe öltözött napfény! Te Isten szívéből leszállott szent láng, haláltól nem félő, erős gyöngeség!

Egymás körül kerengő porszemek vagyunk a végtelenség egy sugarában. Nő és férfi azonos porszemnek látszik, azonos léleknek. És mégse azonos. Valamiképpen kétféle.

Csak egy csók volt... De soha ne feledd: Neked adtam benne a lelkemet.

A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa.