Fodor Ákos

A világ egyik fele róluk szól, a má- sik róluk hallgat.

(Milyen érvényes lett arcom: két tenyered zárójelében!)

A hópehely és árnyéka találkozik végül a földön.

Kit igazán vársz: életedben él - rég itt van, mire megjön.

Hányszor tartott és tart meg! - háborodjak föl, ha egyszer elejt...?

Nem emlékszem rá: minek örülök. - Arcnál szélesebb mosoly.

Akkor jársz jól, ha mind közelebb lépsz ahhoz, amitől félnél.

Mikor már csaknem elveszek: hiányod megfogalmaz. Két gyengeség beleremeg, kettejük mily hatalmas!

Valamit elfelejtünk, elmulasztunk valamit, elszalasztjuk, vagy elhalasztjuk. És ez a majdnem-semmi attól fogva jön, jön, nyomunkban van és egyszer csak mérettelenné hatalmasodik, mint az éjszaka csendjében egy padlóreccsenés.

Nem úgy, ahogy te, én egészen másképpen nem értek semmit!

Oka mindennek  van. (Hogy értelme van-e? Tőlem ne kérdezd.)

Lestem a gondolatait is - de nem voltak.

Tanulok halni - kínos, ha a zenész a  koncerten próbál.

Nincs nyugodalma bent se, de kint se: őt, a segítőt nincs, ki segítse, míg oda-vissza leng, kitaszítva nincsből a vanba, vanból a nincsbe.

Annyi történet  van, ahányan elmondják - és mind érvényes.