Berkesi András

A szerelem sohasem az ész útját járja. Talán éppen ez a jó és szép benne.

Az ember nem sodródhat falevél módjára ide is meg oda is. Meg kell állnia a lábán.

Csak a gyengék sajnáltatják magukat, és nem gondolnak arra, hogy a sajnáltatás kiszolgáltatottságot jelent.

A cinikusság az ember védőpáncélja.

Az élet teljességét nem lehet képlet formájában felírni. Teljesen relatív, hogy ki mikor és milyen körülmények között érzi teljesnek az életét.

A hibáknak, a tévedéseknek van egy maximuma, azon túl a hibák már bűnné fajulnak, s az ember pedig becstelenné válik.

Az emberek könnyen felejtenek és megbocsátanak. Szeretteik elvesztését megbocsátják, de azt már nem, ha az egzisztenciájukat kihúzzak a talpuk alól.

Az igazi szerelem erősebb a legerősebb gyermeki szeretetnél.

Aki közéleti szereplésre vállalkozik, példát kell mutatnia. Ha én az írásaimban erkölcsöt prédikálok, az ne csak addig tartson. Akkor a magánéletben nem lehetek hazug és más.

Minden művészi alkotás kockázattal jár.

Kudarcnak tartom, ha valaki félreismeri önmagát, képességeit, és ezért nem tudja megvalósítani azt, amit szeretne. Nem tartom kudarcnak, ha jót csinálunk, de mások irigysége, a rossz értelemben vett konkurencia miatt az mégsem sikerül. Az igazi kudarc az bennünk van.

A léleknek mély bugyrai vannak, és csak bizonyos szituációban lehet belenézni.

Nem hiszem, hogy az emberek igazán ismerik önmagukat. Ha új helyzetbe kerülünk, nem tudjuk, hogy mit vált ki belőlünk.

Manapság egyre ritkább az igazi barátság. Hogy miért van ez így? Nem tudom. Az emberek valahogy magányosak maradnak. Ismerősei, jó ismerősei még csak akadnak az embernek, de olyan barát, aki előtt hangosan gondolkodhat...

Tudod, mostanában az a baj, hogy az emberek nem ismerik egymást. Együtt élnek, együtt dolgoznak, de fogalmuk sincs, hogy a másik mit érez, mit gondol.