Babits Mihály

Fekete országot álmodtam én, ahol minden fekete volt, minden fekete, de nem csak kívül: csontig, velőig fekete, fekete, fekete, fekete.

Mily öröm énnekem hogy öröm vagyok én neked.

Tünődöm olykor, édesem, jobb lesz-e ha már nem leszek? Lesz-e nyaradnak ősze még vidámabb, és virága szebb?

Művészet és tudomány legmagasabb foka a Tudatnak, amely az Élet testén nőtt.

A szó tiéd, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. Ninive nem él örökké. A tök sem, s Jónás sem. Eljön az ideje még, születni fognak ujabb Ninivék és jönnek uj Jónások, mint e töknek magvaiból uj indák cseperednek, s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi, az én szájamban ugyanazt jelenti.

Ki farag valaha bennünket egészre, ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne, ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló, legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?

Az életvágy minden ember legtermészetesebb érzése.

Semmi sem töri meg jobban a lélek acélos erejét, mint a testi fájdalom, s kivált ha hozzájárul a szörnyű gondolat, hogy nem szabadíthat meg tőle többé egyéb a halálnál.

A kimerült író olyan, mint a megcsalt férj: maga veszi észre legkésőbb a szomorú igazságot.

Akit egyszer én eleresztettem, az a madár vissza sose reppen.

Nehéz a kő, és nehéz az ólom, de nehezebb kit titkos súlyú bűn nyom.

Mit tudom én, mi szeretnék lenni! Pehely vagyok, olvadok a hóval, mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.

S bejártam így a multat bejártam a jelent s mit bölcseink tanultak jól tudtam, mit jelent de célt seholse leltem és vágyam egyre rág: mily végtelen a lelkem s mily véges a világ!

Nem kell alkalmazkodnom a körülményekhez - de nem is szabad! Író vagyok, a szellem embere. (...) Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei.