Babits Mihály

Az életemet elhibáztam, rossz szögletet mértem falán, törölhetetlen drága vásznam terhes szinekkel mázolám: emlékből raktam össze rőzsét, multból máglyát jövőm alá, s tegnap tüzére holnap hősét, magamat dobtam égni rá.

Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell, hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember: mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember - így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

Csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való?

Minden élő szertefut, csak a halotthoz van ut...

Mért faggatnak a holtak kik élve némák voltak? miért hangos a halál? miért van, ami nincsen? miért fáj, ami mindegy?

Más vagyok mint más. Magasan, tüskésen, így kell már élnem, s ha te nem volnál itt, tán nem is látnék melegebb szemet zord csillagokénál.

A gyűlölet a legjobb megfigyelő.

Nem hiszek az Elrendelésben, mert van szivemben akarat, s tán ha kezem máskép legyintem, a világ másfelé halad.

Miként szélcsendben a hajó lelkem ma veszteg úgy lebeg vitorla nélkül! - Ah be jó, hogy most melletted ülhetek!

A nyelvkincs egyúttal gondolatkincs. Akinek több szava van, több ismerete van. (...) Akinek több szava van egy dologra, több gondolata is van róla.

Minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra látni.

Gyermek kivánnék lenni, tiszta gyermek kit nem zavarnak semmi bús szerelmek s amilyen talán nem valék soha.

Nem

kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott.

Mert minden szó új korlátot teremt, a gondolat testének szabva formát s e korlátok közt kigyózik a rend lépcseje, melyen addig másszuk ormát új és új látásnak, mígnem messze lent köddé mosódik minden régi korlát, s képekből összeáll a képtelen korlátokból korlátlan végtelen.

Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.