Idézetek a természetről
Azt hiszem, egyedül a falevelek ismerik a szép halál titkát.
A gondviselés jóságának legszebb bizonyítéka szerintem a virág. Minden más, a képességeink, a vágyaink, a betevő falatunk elengedhetetlenül szükségesek az életünkhöz. De ez a rózsa ráadás. A színe, a szaga megszépíti az életet, bár nélküle is élnénk. És az ilyen ráadást csak a jóság biztosítja számunkra. Újra csak azt mondhatom, hogy reményt meríthetünk ezekből a virágokból.
Hiába állítja a tudós vagy a pap egy öreg vadásszal szemben, hogy a természetben nem fordul elő kegyetlenség. Az az ember, aki hosszú éveket töltött a vadonban, saját tapasztalatából tudja, hogy az ilyen kijelentés szöges ellentétben áll a valósággal.
Ismereteinek legszélén próbálkozik csak az ember, hogy az elé táruló sok ismeretlennel megbirkózva megismerje a természet titkait.
Ugyan ki szereti a csendes esőt, mikor eget zengető, mennydörgésekkel teli villámfényes zivatarban is gyönyörködhet?
Nagy erőt jelent az önmagamba vetett hit. Néha ezt a hitemet (...) nagyon is megcsúfolja a vad, fékezhetetlen természet. A belső erő, azonban mégis éltet, folytonosan előre, előbbre visz. Soha nem hagy sem szellemi, sem fizikai tespedésben.
Belefigyelek a némaságba. Olyan ez nekem, mint gyermekkorom tengeri kagylóinak súgása. Zöld lomb és barna avar, nedvesség, csend. A természettől egységbe kovácsolt környező vad világban bogarak, rovarok kapaszkodnak, kúsznak számomra ismeretlen céljaik felé. Szeretek így nézelődni, elmélkedni, érezni a vadon szívverését, hallgatni a csend valóságos szimfóniáját. Erdő iránti szerelmem írja ehhez a kottákat. Olvasni, átérezni, most még csak én tudom.
Ha a nap lenyugszik, semmiféle gyertya nem helyettesítheti.
Mégis, mi az, ami az embert - ösztönösen - fedél alá kényszeríti az eső elől? Azt hiszem, az ősember atavisztikus félelme a természet erőitől.
A badacsonyi földnyelv, vékonyuló hegyén a jegenyék bozontos, ám szabályos gyertyái. Távolodó, kékbe foszló hegykúpok. A szépség megmagyarázhatatlan ellentéte az emberi világgal. A természet, ez a kopottas, néma elefánt, amely még mindig türelmesen hordoz a hátán. Az élet fojtogató telje, a délutáni napban párolgó szőlők és mezők közt.
Áradj belém, napsugár! Kitárulkozom neked, mint gyümölcsnek a befőttesüveg. Bespájzollak mohón, és télire oly mosolygós leszek, mint az aranyló baracklekvár!
Haszontalanságokat ne gyűjts soha! Bélyeget, gyufaskatulyát, pénzt, vagyont. Csak a szépet gyűjtsed meg magadban. A szépet, amit a szemeddel láthatsz, füleddel hallhatsz, orroddal érzékelhetsz, és ujjaid hegyével megtapinthatsz. Meg amit gondolsz olyankor, azokat gyűjtsed!
A tudomány nem képes megoldani a természet végső rejtélyeit. Azért nem képes, mert mi is a természet részei vagyunk, s ezzel részei vagyunk annak a rejtélynek is, amelyet megoldunk.
A virág nem álmodozik, nem sír - remény nélkül nő és virul, és kétségbeesés nélkül hal meg.
Idegen az ember a természetben. De erre csak akkor gondol, ha olyan helyzetbe kerül, hogy megcsapja a természet nagyszerűségének, szép lelkének varázsa. Ilyenkor rátör az emberre is a hallgatás, fél tagolt szóval megtörni a csöndet, mert még benne lappang réges-rég volt őseinek öntudatlan illeme, igazodása a vadon törvényeihez...
Facebook
Pinterest