Idézetek a természetről
Hogy nem buggyan szét ez az ég! Hogy bírja önnön gyönyörét! S iszonyatát - az éj delel - Hogy vége lesz, hogy bírja el?
Korábban soha nem gondoltam bele, de csodálatos, hogy hányféle fény van a világon és hányféle égbolt: a tavasz halványkékje, amikor az egész világ irul-pirul; a júliusi dél buja, élénk derűje; a bíborszínű viharfelhők, a zöldes háborgás, mielőtt lecsap a villám, és az őrülten színes naplementék, amik kábítószeres álomhoz hasonlítanak.
Másnap esett. Ez már nem a tél ónos esője volt, amely a talajra érve rögtön jéggé fagyott, de nem is a nyári zivatarok dühös zuhataga. Csendesen szitált, lágyan áztatta a földet, ébresztette a fákat és a virágokat, figyelmeztette őket, hogy közel a tavasz. Mindig szerettem a föld nedves illatát az esős tavaszi napok után. Úgy éreztem, reménnyel van tele, és az eljövendő illatos virágok, árnyat adó zöld levelek ígéretével.
Megesik velem, hogy úgy látom: a legszebb és legcsodálatosabb minden létező közül mégiscsak az a szép madár, amely fönt lebeg szabadon a magasban. Máskor meg nincs elbűvölőbb a fehér pillangónál, szárnyán piros szemekkel vagy a felhők között áttörő esti napsugárnál, amikor csillog, de a fény nem vakít, és az egész világ boldognak és ártatlannak látszik. (...) Minden nagyon szép, ha a megfelelő pillanatban tekintünk rá.
A növénynek gyökere is van, nemcsak virága (...). És ha a földben lévő gyökerek elpusztulnak, akkor vége a szép nagy virágoknak is.
Ha minden rovar eltűnne a föld felszínéről, ötven éven belül minden élet elpusztulna a Földön. Ha minden ember eltűnne a föld felszínéről, ötven éven belül minden életforma felvirágozna.
Fölemelt karral álltam az ég alatt és teli volt a rét csillaggal és katicabogárral!
A jégcsap egyre nyúlik, a csöppje már nehéz, egy-egy kis tócsa pattan s szelíden égrenéz.
Azt mondjuk: a csodák világa lejárt. Azt mondjuk: nincsen Isten, és puszta véletlenség szülte és kormányozza a világot. Bizony mondom: soha nem látódott még annyi csoda a világon, mint attól az időtől kezdve, amikor az emberi szem a természetre fordul.
Bármennyi dolgod legyen is, mindig legyen időd, hogy csendben leülj, és elnézd, hogyan billeg a szélben a falevél.
Nyáron a nap hosszú, és mélyen az éjszakába nyúlik, de télen nem. Télen a nap rövid, mint egy futó szellő, kevés a fény, napközben is elszürkül és kialszik.
Semmi keresnivalónk a természet fölött. Benne, vele együtt kellene élnünk.
Ha süt a nap, hagyd ott a házat. Táncolj át a réten, Ülj le a patak mellett, És élvezd, hogy létezel. A víz csobogása felkapja félelmeidet, És a végtelen tengerig sodorja.
A természet mindig utat tör magának.
A lassan folydogáló víz a mulandóság melankolikus érzését keltette fel a lélekben. Minden elmúlik, (...) elmúlik nyomtalanul. Az emberek olyanok, mint a vízcseppek ebben a folyóban, s oly közel egymáshoz s mégis oly távol egymástól, névtelenül folynak-folydogálnak a mulandóság óceánjába. Ha minden oly rövid ideig tart és oly keveset ér, mi értelme van annak, hogy az emberek oly túlzott fontosságot tulajdonítanak a mindennapi élet dolgainak, s oly boldogtalanokká teszik magukat és egymást?
Facebook
Pinterest