Idézetek a természetről
Egy fa kidől, messze hangzik, Nő az erdő, ki hallja?
Egyedül a fák ismerhetik a víz titkát.
A tűzben az az érdekes, hogy alattomos - lopakodik, nyalakodik, aztán a válla fölött hátranéz, és kiröhög. És gyönyörű is, a rohadt életbe. Mint a naplemente, ahogy vörösbe borít mindent maga körül.
Ha egyszer tavasz akar lenni: az összes jégpáncélok hiába erőlködnek és tiltakoznak.
Magosan, a kék égen sasok keringtek mozdulatlan szárnnyal. S tova északnyugat felé, ahol a nádasok az éggel összeértek, kicsi fehér felhők hajóztak szelíden Erdélyország felé. Mintha csak a mocsár mélyéből fölszálló hazavágyó sóhajok lettek volna.
A természet varázsát ontja bőven. A fűben, a virágban és a kőben. Ó nincs a földön oly silány anyag, Mely így vagy úgy ne szolgálná javad; De nincs oly jó, melyben ne volna vész, Ha balga módra véle visszaélsz!
Menjetek ki a természetbe, s ismerjétek meg egymást ott, ahol az ember őszinte lesz.
Mikor az éj leszáll s a csillagok feljőnek, mikor a világ szavai elhalnak, elkezd beszélni a természet, akkor a végtelen mindenség megnyílik s az ember lelke lát.
Ahogy a tenger ír a fövenyre: írja-törli, írja-törli mindig ugyanazt - sosem ugyanúgy.
A patak és a szikla összecsapásából mindig a patak kerül ki győztesen. Nem az ereje, hanem a kitartása miatt.
Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít. Nézd a világ apró rebbenéseit.
Suhant, mint falevél a szélben. Utánanyúltam. Avarszőnyeg lett belőle.
A méz tömény napsugár, sűrű cukor, kacagó szeretet.
A tenger a megtestesült érzelem. Szeret, gyűlöl és sír. Fittyet hány minden próbálkozásnak, mikor szavakkal akarják fogságba ejteni, leráz minden béklyót. Bármennyit beszélj róla, mindig lesz valami, ami kimaradt.
Minden hegytetőn nyugalom van, a facsúcsokon alig érzed a fuvallatot, a madárkák hallgatnak az erdőben. Várj csak, nemsokára megpihensz te is.
Facebook
Pinterest