Idézetek a természetről
Bolond idő, esős-napos tavasz, kertben, gomblukban kis, szines virágok, az Április egy szerelmes kamasz, telisóhajtja széllel a világot.
- Ha most valami jót kellene kívánni (...), a tengerparton szeretnék a homokban feküdni, a napon, melegen és a kék eget nézni... Vette maga észre, hogy a napsütésnek milyen hangja van? Valami finom, ahogy a levegőt rezegteti és valami finom kis illata?... Nem lehet kielemezni, hol kezdődik a fény, a hang, az illat, csak a hatásán érzik, hogy rabul ejt. Tökéletes mámor. Az ember testetlen lesz és szállani kezd. Újra elsimította a haját: - De hát az ember nem adhatja magát végképpen oda a hangulatoknak... itt az élet és az egész mást kíván, nem álmodozást, hanem cselekvést, figyelmet, számítást... szóval minden mást, mint ami én vagyok.
A nap az egyetlen igazság, az mindenkiért lángol az égen, szegénynek és gazdagnak ugyanazzal a mozdulattal adja pompáját, fényét, melegét, minden életnek forrását.
Mélyen alattunk ott fekszik az ősvilág egész füvészkönyve. Néhol ötven lábnyi vastag rétegekben; a hajdankor óriás erdői, mikben négyszázféle külön fajt számláltak meg: pálmák és píniák, a páfrányok és tölgyek, és miknek neve sincs már. Valamennyit úgy híjják együtt, hogy: "kőszén". A kőszén a tegnapi világnak kővé vált flórája.
Ahogy így látta szemei előtt a fákat, elgondolkozott. Mire megnőnek, lombot eresztenek: eltelik az idő, munkával, rendre. S az idővel együtt elmúlik a világ is, ez a zaklatott, békétlen, szomorú világ és a fákkal együtt másik világ nő fel. Aki majd abban a világban él s jár ezek alatt a fák alatt, az békés, szabad és boldog ember lesz megint, mint amilyenek a régiek voltak. Akik olyan fáról szedhették a gyümölcsöt s olyan fák árnyékában pihentek, amit apáik ültettek s nagyapáik, küzdelmes időkben mindig. S arra gondolva, hogy majd akik az elültetett fa gyümölcséből esznek s árnyékában járnak, leszüretelik a küzdelmek árát, amit őseik vívtak a világgal. Így van ez, gondolta, egy-egy nemzedék ültet, fát, eszmét, gondolatot, hogy sok nemzedéknek ne legyen gondja ezzel. Hogy aki azután jön, készen kapjon otthont, hazát, árnyékos kertet, termő gyümölcsöst. S úgy vegye ezt, mint természetes dolgot. Az élet ajándékát, mely ingyen való s a szépségéért cserébe mit se kíván. Még annyit se, hogy gondtalan percében aki a kertet nézi s a különböző fákban gyönyörködik, arra gondoljon: milyen is lehetett az élete annak, aki ezt a dombot kopáran lelte s mit érezhetett, mikor beültette fákkal. Fákkal, melyekről tudta, hogy túlélik őt s a rügyekre akasztott gondolatot fölemelik magasra s átmentik késő nemzedékeknek.
- Kérdezhetek valamit? Mi lesz a hóból, ha elolvad? - Természetesen víz. - Nem nyert. Tavasz lesz belőle.
Nem számít, hány esztendős vagy, nehéz izgalom nélkül nézned ez első hópelyheket. Mert amikor elered a hó, akkor senki sem szólhat bele, hogy mit tegyél. Mintha csak felülíródnának az élet szabályai.
Ki tudja, miért van az, hogy amikor a művirágok szépek, azt mondják: "Milyen gyönyörűek, mintha igaziak lennének!" És amikor az emberek valódi virágot látnak, azt mondják: "Milyen szép, mintha nem is lenne igazi!"
Éjszaka minden szebb. Éjszaka a világ csak félig látszik, a többit meg hozzáképzelheted.
A természet nincs tudatában annak, amit cselekszik, és aki nem igazítja ki, az áldozata lesz.
Sokáig álltam az eső áztatta utcát bámulva. Újra 12 éves kamasz voltam, aki órákig nézte az esőt. Ha az ember elég sokáig bámulja, kiürül a feje, nem gondol semmire, és a teste fokozatosan ellazul, megszabadul a világ valóságától. Az esőnek hipnotizáló ereje van.
Furcsa, külön világ ez a Gyergyó. Nem tartozik sehová, csak önmagához. Zárt, elkülönített föld. Hegye, völgye, vize, levegője, fája, embere, minden más, mint egyebütt. Maga a nap is nehezen hágja meg ezeket a havasokat. Legyengül, mire a tetejükre ér. A fénye is elváltozik. Furcsa, titkos, homályos és álomhozó. Nem való minden bolondnak ez a világ. Itt kell születnie az embernek, hogy kibírja. Megesik, hogy az idegen mászik, csak mászik felfelé a hegy oldalán s egyszerre csak hanyatt esik, mint a halott. Az örmények is feketébbek itt, mint más tisztességes helyen. Csak ezek az izmos, törpe, faölelő hecboc-emberek bírják itt az életet, kiknek az egészségtől olyan barnapiros a képe, hogy még a nyújtópadon se halványodik el. Nincs itt semmi sietség, csak zord nyugalom és erő. Gyergyóban még a medve is két héttel tovább alszik, mint teszem azt Csíkban.
Mégis azt mondom neked, sétálj a nap fényében, a felhők alatt, a holdas éjszakákon. Amit ott érzel, az ugyan nem mérhető, de boldoggá tesz.
A természet örök könyvét forgatni ne szünjél, Benne az istennek képe leírva vagyon.
Amikor a vízre hó hull: csendre csend esik.
Facebook
Pinterest