Idézetek a természetről
Vajon boldogok-e a fák, mikor virágzanak?
Amikor a tölgyet kivágják, az egész erdő visszhangzik az esésétől, de száz makkot vet csöndben egy észrevétlen szellő.
A hegy csókolva tör égbe, habot hab ölel, szorit, átfog; egymást ringatva, becézve hajlonganak a virágok; a földet a nap sugara, a hold a tengereket: minden csókol... - S te soha engemet?
Nézd a búzakalászt, büszkén emelődik az égnek, Míg üres: és ha megért, földre konyítja fejét.
Igazat beszélj, és az egész természet az összes szellemekkel melléd áll! Igazat beszélj, és minden élő és élettelen is téged fog igazolni, még a fű gyökerei is megmozdulnak a föld alatt, hogy melletted tanúskodjanak.
A tenger szépsége nem csökken szemünkben attól, hogy tudjuk, olykor hajók süllyednek el.
A síkság boldog fénye villog, a fű virít, a lomb susog. - Ember! ne félj! tudja a titkot a természet és mosolyog.
A tanyáknál szellők lágy ölében Ringatózik a kalászos búza, S a smaragdnak eleven szinével A környéket vígan koszorúzza.
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő.
A világon semmiféle tehetség el nem vesz. Nem olyan bolond a természet, hogy hiába teremtsen erőket. Amit teremt, azért teremti, hogy hasznát vegye.
Soha nem lett volna szabad hátat fordítanunk a természetnek. Miért hiszünk jobban a betonban, a műanyagban, az élettelen dolgokban? Miért fordítjuk magunk ellen az értelmünket? Sokan még mindig a műtrágyát tartják oltárukon. Vegyszereznek, mérgeznek mindent, a haszontalannal együtt kiirtják a hasznosat, és végül persze ők is elfogyasztják a mérgeket, hiszen azok bekerülnek az ivóvízbe, az élelmiszerbe, visszajutnak hozzánk. Még ma is megtörténik, hogy némelyik tudatlan gazda macskák, madarak láttán légpuskát ragad, és tüzel. Szerencsére mind többen látják be, hogy tévúton járunk.
Itt áll a gyámoltalan virág és virulni akar; ez az egyetlen, amit tehet, virulni tud csupán, s ezzel valóban nem akar zavarni senkit, és mégis mindenki ellene van: a fekete feltalaj, amely őt csak hosszas kérlelés után engedi át, a nappalok, mik vaktában zúdítanak rá meleget és esőt és szelet, no és az éjszakák, melyek lassacskán lopódznak oda hozzá, hogy jeges ujjaikkal fojtogassák. Ám ez a gyáva, gyászos harc, ez a tavasz.
Hogyan is zavarhatnak a bokrok és a hullámok, amikor tudod, hogy milyen hatalmasak a hegyek és milyen végtelenek az óceánok?
Vajon hogyan tolják ki magukat a ragacsos burokból a vidám apró levelek? Honnan veszi az üzenetet a sötét verem mélyén a krumpli csírája, hogy áttörve héjat, műanyag hálót - induljon? A kotlós forró testtel üli fészkét, kotyogva igazgatja titka rejtegetőit, a meleg tojásokat... Ki küldte rá a lázat, a lázadó kedvet, hogy feledve szemet, gondtalan kapirgáló reggeleket, tüzes testtel életet adjon... És ki küldi a kába méheket a korai hunyor fürtös virágához? Beleájulni, belealudni, beleszerelmesedni az első édes, illatos pillanatba... Ki súg rigónak, cinegének, hogy füttyükre vár a fák között langyosodó levegőben minden, ami él. Tudják-e vajon a könnyű röptű szabadok, az eget a földdel összekötő pacsirta, a léha múltú kakukk, hogy hangjukat fájdalmasan nélkülözte, mint megbüntetett kisgyerek, a világ...
A vízesés csodája, hogy megőrzi a méltóságát, mikor zuhan.
Facebook
Pinterest