Idézetek a természetről
Az ember azt gondolja, hogy ő uralja a természetet, pedig fordítva van.
Egyetlen levél se hull le egyetlen másodperccel sem előbb vagy később, mint ahogy kell.
Ha a természetet fogadod tanítómesteredül, azt tanítja, amit ki akarsz hallani a szavából.
Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz.
A Holland Tulipánember az óceán felé fordult: - Összekötő, visszatérő, betegítő, rejtegető, leleplező! Nézd, ahogy apad, ahogy árad, és visz magával mindent! - Mi az? - kérdeztem. - Víz - felelte. - Na meg az idő.
A természet egyik legtörékenyebb és legsebezhetőbb megjelenési formájaként a virágok élete rövid és törékeny. Egy figyelmetlen lépés, egy száraz tél vagy egy heves eső élet-halál kérdése lehet egy ilyen kényes növény számára. És mégis, minden reggel tágra nyílik. A virágoktól sokat tanulhatunk a hittel kapcsolatban. Ha saját életedben gondozod a hit kertjét, akkor új módon fogsz életre kelni, mint ez a virág.
Az ősz a hangulatok kiapadhatatlan forrásaként hat az érzékeny lélekre, és minden olvasásra érdemes költőt megihletett, hogy néhány mélabús sorban megörökítse.
A víz, míg fenn siet a bércek között, sok terhet vesz magára, melyet utóbb nem bír el. Mikor árad, s elönti a síkokat, elsőként ettől szabadul meg. Elzárja magát a világtól, miként az ember, ha gondjaival bástyázza körül magát. (...) Jársz - kelsz a világban, itt is, ott is magadra veszel valamit. Hol jót, hol rosszat. Aztán annyi minden ragad rád, hogy már nem bírod. Lerakod hát magad köré. Csakhogy akkor nem látsz túl ezen a falon. Ott vagy belül, egymagad. Ugye milyen borzasztó? A folyó sem tudja elviselni. Időről időre áttöri e hátakat. De az ereje csak arra elég, hogy egy része kijusson. Arra már nem, hogy visszatérjen önmagába. S ami kint marad belőle, elpusztul, rohadni kezd. A folyó ilyen. Nem tudja legyőzni önmagát. Időről időre elhagyja medrét, de mindig újra teremti gátjait. Isten azonban soha nem hagyja el gyermekeit. (...) Isten azért hívta el az embert, hogy őrködjön a Teremtés rendjén. De nem írásokban, nem templomok homályában, nem mások hitét gyalázva, pusztítva, vérbe tobzódva, máglyák tüzén pörkölődve, hanem a folyók mentén, az erdőben, a földeken, munkával és hittel. Nem szavakban, énekben kell dicsérni az Urat, hanem tettekben. Amíg a folyó él, mert életben tartjuk, Istennek tetsző életet élünk, az ő rendjére vigyázunk, ha soha át nem lépjük a templomaitok kapuját. Ha pedig vizeink meghalnak, mert nem gondozzuk őket, bújhatjuk reggeltől estig az írásaitokat, járhatunk a templomaitokba, imádkozhatunk és dicsőíthetjük napszámban az Urat, mit sem ér!
Megismertem folyamokat, melyek ősiek, mint a világ, és ősibbek, mint az emberi vér áradása az erekben. Lelkem mély lett, mint a folyamok.
Az én magyar fajom csak a természet magyarázó utánzatának tekinti a művészetet. Nincs szükségünk rá, hogy művészek álljanak közénk és az élő természet közé. A kondás is meglátja az alföldi naplementét, a juhász is, anélkül, hogy rímbe szednék neki a szépségét.
Ha nem tudnék olyan közösséget érezni a természet minden jelenségével, meg kellene őrülni a magánytól.
A gombák alkotják az élőlények sötét alvilágát - halál, betegség, elmúlás, enyészet részesei. (...) Mindenhol élnek. A földben, a levegőben, tavakban, tengerekben, folyókban, éltünkben és ruháinkban, bennem, benned, mindenkiben és teszik a dolgukat. Gombák nélkül nem lenne kenyér, nem lenne bor, te sem lennél. Kenyér, bor sajt, sör, jó társaság, porhanyós marhasültek, finom szivarok - a gombáknak köszönhetjük mindet. A gombák, írja a nagykönyv, "bontják le a szerves anyagokat", és vagy a földbe, vagy a légkörbe juttatják a felszabadult szenet, oxigént, nitrogént és foszfort, melyek máskülönben örökre be volnának zárva az elpusztult növényi, állati s emberi testekbe. Ők közvetítenek élet és halál közt.
A természet nem értünk van. Fogalma sincs arról, hogy mi a világon vagyunk, és egy pillanatig sem törődik velünk.
A medve az erdőt szereti, a zerge a sziklás hegyeket, a vadkacsa a tocsogókat, ereket, a daru, túzok a síkságot, de a tehetetlen ember nem elégszik meg valamely egyes részével vagy porcikájával a roppant testnek, minden az övé legyen s a saját önös érdekei és a kapzsiságon alapuló divatok szerint értékeli még ezt a legszentebb anyát is.
Ezernyi színben ragyog a nap. (...) A fák fehér levelei és virágai gyöngyház színben tündökölnek, és időnként hófehér, puha mannával árasztják el a vidéket. A Fehér Fák Ligetét övező rét szivárványszínű, akárcsak a vele szomszédos erdő, és ha a kézfejeddel megsimogatod a virágok fejét, mindegyik csilingelni kezd.
Facebook
Pinterest