Idézetek a természetről
Minden csipetnyi növekedésnek ugyanakkora pusztulással, elbomlással kell járnia, különben az anyagok örök időkre elhasználódnának, elfogynának. Ott hevernének a holt fák, amelyek összes anyagukat a talajból és a levegőből vették fel, és az nem jutna vissza a talajba és a levegőbe, és akkor semmi nem tudna többé növekedni, mert nem állna rendelkezésre anyag. Minden kis csipetnyi növekedésnek pontosan ugyanakkora pusztulással kell együtt járnia.
Az élők mind a vízzel tartanak. Kivetve kagylóhéj és haltetem. Egy hullám hízeleg, meg kéne fogni. Tanítaná, az áradás milyen.
Az ősz ma áprilist játszott, Köldökömbe eső esett. A zöldet unt fák földre ejtik Rőtessárgás színüket.
A nyár közepi szüntelen világosságban az embernek van ideje, hogy azon gondolkodjon, ami sötét, hideg és rémisztő, azon az évszakon, amit télnek hívunk. És minden rosszon, ami azzal jár.
A fény az fény. Nem igaz? Nem, a holdfény nekem csak keserű emlékeztető volt arra, amit nem élvezhetek; a téli napra. Bár halvány melegsége nem űzi el a tenger jegét, nem ébreszti fel a föld növényzetét, nem fakasztja dalra a sármányt, lisztsápadt arca mégis újraéleszti lelkemben a hitet, hogy képes erre. És ez megmelengeti az ember szívét.
A szél kívülről ver, de gondolataim máglyája belülről emészt fel.
Nem tudhat a szél különbséget tenni emberi lények vagy apró virágok között, s ezt be is bizonyítja, amikor viharrá vadul.
Ha az ember hömpölygő lávafolyamot, gőzgomolyagot vagy vízözönt néz, vagy szélben hullámzó mezőt, a szem és a lélek ott sem lel addig nyugalmat, míg meg nem találja az áradatban az ismerős elemeket... és bár ezek a formák állandó mozgásban vannak, határvonalaik sohasem élesek, sohasem egészek, sohasem ugyanazok, az ember mégis megragadhatja őket az elméjével úgy, hogy pislant egyet... s olyankor az idő megszűnik vízárként folyni, ehelyett pillanatok sora lesz belőle, amelyek bár szorosan követik egymást, mindegyiknek saját, egyedi formája van.
A természet felhő, mely örökké ugyanaz, és sosem ugyanaz.
A természet kerekein nincs rozsda.
A lekaszált rétek tarlóján pókhálók ragyogtak, amelyeket nappal sosem lehetett látni, és a nap vörös tányérja mintha megállt volna gondolkozni, hogy elszakadjon-e a föld peremétől.
A fiatalságtól az öregségig olyan lassú átmenet vezet, hogy az ember maga észre sem veszi a változást. Ugyanígy, amikor az ősz követi a nyarat, s a tél az őszt, a természet olyan fokozatosan változik, hogy nemigen tudjuk nyomon követni.
Vajon miért vár az ember mindig másik évszakot? (...) Miért ne lehetne örülni a télnek, amely szemlátomást nem óhajt enyhíteni a szorításán, és amolyan színházi havat szór a járdákra, amikor mindjárt itt a március? A nyár úgyis eljön, és a következő tél is, amikor már egy évvel öregebbek leszünk, és egy évvel közelebb kerülünk ahhoz, amitől úgy félünk.
Lefekszem a csillagok alá a pilleágyra, és ámulva bámulom az égi eget. A Göncöl is itt van még. Gyerekkorom óta félek, hogy lebocsájtják a Földre, és autót csinálnak belőle, vagy buszt. A diszpozíció másként szól, a helyén ragyog, melenget. Fekszem a pilleágyon, körüldalolnak az éjszaka hangjai.
A villám nem más, mint az Isten nyila (...). És ha már egyenesen a Mindenható fáradoznék azon, hogy célba vegyen minket, akkor úgyis minden hiába. Nem igaz? Mert az Isten bizonyára kitűnő sportlövész. Ha puskavégre akar kapni minket, ha pontosan ide akar csördíteni a villámostorával, hát akkor úgyis elkap.
Facebook
Pinterest