Idézetek a természetről
A zene az a titkos nyelv, melyen a fák, az állatok és az emberek egykor, a boldog ősidőkben, beszéltek egymással, ez az a nyelv, melyen a költők beszélnek, ezt halljuk egyre jobban, egyre gyakrabban, nemcsak az erdőkben, réteken és tengerparton, hanem akkor is, ha regényt vagy színdarabot veszünk a kezünkbe. Mindenből zene árad, mindent ezen a mágikus ősnyelven keresztül értünk csak meg.
Az ember kultúrájának anyagát kezdettől óta a természet ősforrásaiból merítette, mintáit az örök természet nagyszerű formáiról vette! Mégis az emberi kultúra többé-kevésbé mindenütt és hosszú időkön át a természeti alkotások pusztulása nyomán keletkezett.
Érdemes közel lenni a földhöz, nem elfelejteni, hogy te is része vagy annak. Ha lehajolsz, esetleg megszúr egy tövis, ha átmégy a patakon, vizes, iszapos leszel. Nem baj, élsz.
A természet mindig és mindenütt azon igyekszik, hogy a mérleget egyensúlyba hozza, és minden kedvezést valamilyen hiánnyal, de minden hátrányt is valamilyen előnnyel egyenlítsen ki.
A természet nem gyengéd édesanya, megszül, és aztán mindent elkövet, hogy elpusztítson.
Bármilyen elvont tárgyú legyen egynémely művészi alkotás és álljon bár ezek egynémelyike ellentétben a természetes iránnyal, - mégis kétségtelen és el nem vitatható, hogy a művészet ma is leginkább a természetből szerzi maradandó értékű, és örökbecsű alkotásai legtöbbjéhez a legértékesebb benyomásokat.
Az öregkor legnagyobb, egyetlen, tiszta ajándéka a nyár.
Semmi sem rossz, ami a természet szerint való.
A természet közömbös másolata is sokkal szebb, mint a legnagyobb képzelet eredménye.
Azt hiszik: az ember szabad... nem látják a láncot, mely a kutakhoz köti, s úgy fűzi a föld méhéhez, mint egy köldökzsinór. Ha egy lépéssel továbbmegy - belepusztul.
- Melyik a kedvenc virágod? - A pitypang. - Miért? - Mert szabadban, vadon nő és nincs ára.
Nincs olyan, ami ne szeretné a napot. Meleget és életet ad nekünk; elolvasztja a tél havát és jegét; serkenti a növényeket és a virágokat. Neki köszönhetjük a hosszú nyárestéket, amikor nem száll le a sötétség. Megóv a tél közepén, amikor a sötétség csak pár órára törik meg, a nap pedig hideg és távoli, mint egy holttetem fakó szeme.
Az erdő önmagába hal, növekszik, miközben a formák elenyésznek, felfalatnak, újból meghosszabbodnak.
Jöjj, szép tavasz, jöjj, tünde, enyhe lég! A felhő kebliből, míg zene kél, És rózsaszirmok árnyas fátyla rejt, Ereszkedj hát a földjeinkre le.
Bimbó-fejtő szép tavasz! Mint kis gyermek, olyan az: A mogorva tél után Fürge, tiszta, friss, vidám!
Facebook
Pinterest