Idézetek a természetről
Idővel minden virág arca a Nap felé fordul.
Az evolúció mindig győz.
Milyen ostobák vagyunk, amikor azt hisszük, hogy erősebbek lehetünk a tengernél vagy az égnél!
A természet védelméhez nagyban hozzájárul a halál.
A természet apró szigetekre szorult vissza a hamis és mesterséges világ tengerében, szigetekre, ahova az ember ellátogathat megcsodálni, fényképet készíteni a lakóiról - legyen szó állatokról, növényekről, fákról, sziklákról, folyókról vagy hegyekről, mintha valami különleges kiállítási darab lennének egy múzeumban, anélkül, hogy felfogná, hogy valaha ezek a sziklák, völgyek, folyók nem védelemre szoruló örökség voltak, hanem saját otthonunk, saját szupermarketünk, saját iskolánk. Egyszóval a saját bolygónk.
Vajon nem pont ezt keressük, amikor megmászunk egy hegyet? Amikor a hegycsúcsokon és gerinceken futunk végig? Az érzést, hogy emberek vagyunk, parányiak és jelentéktelenek a világban, ahol a természet felfoghatatlan ereje vesz körül minket? Mint egy csecsemő, aki édesanyjához bújik, hogy védelmet keressen az ismeretlen és hatalmas világgal szemben. Harcolunk a győzelemért, vagy, ami ugyanaz, azért, hogy észrevétlenek maradjunk, hogy ne verjük fel álmából az óriást, a körülöttünk szunnyadó gigászokat, míg elérjük édesanyánk karját.
A haláltól való félelem rémiszti meg az embereket akkor, amikor megszakad minden kapcsolatuk az ember alkotta világgal. Génjeink megszokták a racionális világ nyújtotta biztonságot, ahol minden a saját védelmünket szolgálja, és ha megszűnik ez a védelem, akkor hirtelen úgy tűnik, életünknek bármely pillanatban véget vethet valamilyen ismeretlen veszély. Irracionális dolog, de ez a félelem az, ami átveszi az uralmat fölöttünk, és az emberi közösség karjaiba sodor, ahol védve érezhetjük magunkat - bárhol a világon, ahová elér a kéz. Cserébe elveszítjük ösztöneinket, melyek segítenének e világ határain túlra merészkedni.
Egy hegy alapjában véve olyan, mint egy ember: ahhoz, hogy szeressük, először meg kell ismerni, és ha már ismerjük, akkor tudjuk, mikor vidám vagy dühös, tudjuk, hogyan bánjunk vele, hogyan kell vele játszani, hogyan kell megóvni, ha bántották, és hogy mikor nem szabad felbosszantani. De van egy fontos különbség: a hegyek, a természet, a föld sokkal nagyobb, mint mi. Sohasem szabad elfelejteni, hogy mi csupán egy kis pont vagyunk, egy pontocska a térben, a végtelenben, és ezek a hatalmas erők bármikor eldönthetik, hogy el akarják törölni ezt a pontot, vagy sem.
Ábrándos lelkek szerint a tenger óriási, kékes tájakat rejt méhében, s akik a vízbe fúltak, ott görögnek hatalmas halak közt, különös erdőkben, kristálybarlangokban. A folyónak viszont csak fekete mélységei vannak, ahol iszapban rothadnak a hullák. Mégis milyen szép, amikor ragyog a kelő napban, és lágyan csobog zsongó nádasokkal szegett partjai közt!
A földnek a halász számára határai vannak; a folyó viszont, sötétben, holdvilág nélkül: határtalan. Más érzés ez, mint amit a tengerész érez a tenger iránt. Igaz, a tenger sokszor zord és komisz, de kiabál, üvölt, van benne tisztesség; a folyó ellenben csöndes és álnok. Nem morajlik, mindig nesztelenül folyik tova, és számomra a tovasikló víznek ez az örök mozgása félelmetesebb, mint az óceán emeletes hullámai.
Maguk, városlakók, nem tudják, mi a folyó. De figyelje meg, hogy ejti ki ezt a szót egy halász! Az ő számára a folyó maga a titokzatosság, a mélység, az ismeretlen, a káprázatok és lidércek birodalma, ahol éjszaka olyan dolgokat látni, amelyek nincsenek, olyan zajokat hallani, aminőket sosem hall az ember.
Mire számítasz, milyen új tavasz lázrózsás arca felé tapogatsz vak rügyeiddel, szegény, ostoba, bizakodó magnólia? (...) Csak én aggódom. Te tudod a dolgod. magabiztosan duzzadsz, eltökélten. Kivehetetlen milliméterek harcát vívod az időben s a térben.
Azt hiszem, tartoztam a virágoknak azzal, hogy festővé legyek.
A műtárgy létrehozása természetes formák torzítása nélkül elképzelhetetlen... mivel abban benne van az újraszületett természet.
A természet tiszta rendszer, abban csak tiszta válaszok vannak.
Facebook
Pinterest