Idézetek a szomorúságról
Sötét az emberélet, csupa bánat, és benne semmi, semmi meg nem állhat.
Leáldozik a nap - zokogja mélyen a cselló mintha minden fénysugár kilobbant volna örökre a földön mintha valami lidércálmú lápból buggyanna fel az összes emberarcok a voltak és a születésre várók iszapsötét fullasztó bánata. Aztán egyszerre ez is megszűnik csak az ezer darabra szaggatott lélek vonaglik tánclépés ütemben.
Nem bírnék élni nélkületek, megőrizlek örökre, drága szenvedéseim, hisz nélkületek nincs semmim e világon!
Az emlékek magukkal hozzák azt a démont is, amelynek neve Melankólia.
A szívem ma egy kísértetváros, amelyben egykoron szenvedély és lelkesültség, most pedig magány, szégyen, csalódás és bánat lakik. És nem tudok szabadulni tőlük, még olyankor sem, amikor elfog az önsajnálat és csöndben sírok.
Én nem kértem azt, hogy boldog legyek; csak annyit kértem, hogy ne legyek annyira boldogtalan és nyomorult, amilyennek éreztem magam.
A nő sorsa e világon több szenvedés, mint öröm.
A világ tele van olyanokkal, akik csak mások boldogságát szemlélhetik.
Hátborzongató, hogy repül az idő a macskajajban. Ez azért van, mert olyan kevés a gondolatunk, pont ellenkezőleg, mint a vízbe fulladásnál, amikor elvillan előttünk az élet, és örökkévalóságig nyúlnak a percek, mert olyan sok gondolat zsúfolódik beléjük.
A szomorúság fejedelmi koronát visel. Az ember önkénytelenül utat nyit és túlságos kiváncsisággal nem alkalmatlankodik annak, aki a szenvedés nebántsvirág-koszorúját hordja homlokán.
A depresszió hazudik. A depresszió olyasmit hitet el veled, ami nem igaz. Viszont maga a depresszió nem hazugság. Sőt a legvalóságosabb élmény, amit valaha átéltem. Csak éppen láthatatlan, ugyebár.
Ha valaha is azt hitted, hogy a depressziós ember csak boldog akar lenni, akkor súlyos tévedésben élsz. A depresszióst cseppet sem érdekli a boldogság luxusa. Ő csak a fájdalom hiányára vágyik. Elmenekülni a lángoló elméje elől, amelyben úgy égnek-füstölnek a gondolatok, akár a felgyújtott ócska holmi. Ő csak normális akar lenni. Vagy mivel a normális elérhetetlen, üres akar lenni.
Egy szomorú gondolat, de még a szomorú gondolatok sorjázása sem jelenti azt, hogy szomorúak lennénk. Viharban sétálva érezzük a szelet, de tudjuk, hogy nem mi vagyunk a szél. Így kell bánnunk az elménkkel is. Úgy kell átélnünk a szélvihart és a záport, hogy közben tudjuk, ez csak időjárás, és a rossz idő elmúlik.
Az élet nem tréfa, hanem a szomoruságok láncolata.
A keserűség, a bánat szétfolyó felhők az emlékezet egén; egyik-másik még nagysokára is megremegtet, szemünkbe lopja régen eltagadott vagy éjjelre tartogatott könnyűinket. Az öröm ragyogó sugár, mely a könnyeken milliószor áttörve megsokasodik s visszavetődik a legkésőbbi aggkor napjaira.
Facebook
Pinterest