Idézetek a reményről
Elveszett könnyeim helye már csak fehér folt, A pillanat elszökött, s meglehet, hogy nem is volt. Nélküled nem történhet más ezután, De kettőnkkel megtörténhet bármi talán.
Tudom, hogy vár még rám, A Holdnak tán a túloldalán, Ő az, aki beszél bennem Érthetetlen angyalnyelven.
A reményt nem szabad feladnunk, hiszen a legnagyobb tragédiából, katasztrófából csak a remény segít kilépnünk.
Mindennap történnek csodák. Nem mindenki hiszi, de hogy történnek, az biztos.
Az ember véges számú esélyt kap arra, hogy újrakezdhessen valamit ebben az életben, véges számú esélyt, hogy ha a múltján nem is, de a jövőjén változtasson.
Holnap, lehet, sírni fogok, de holnapután, lehet, mosolyogni. Ez elég. Ilyen az élet. Ha nem vesztem el a reményt, a holnap jönni fog. A holnap jönni fog, ha nem veszted el a reményt... ezt Nanától tanultam. De az esős napok még mindig nedvesítik az arcom könnycseppekkel, most is.
Mind azt tesszük, amit tehetünk, be kell érni vele... és ha nem érjük be, akkor is azt kell tenni. Semmi soha nem vész el. Semmi, amit meg ne lehetne találni.
A remény elég hamar elkorhad, utána többnyire csak az összeszorított fogú rutin marad. Valami gyávaságból és megszokásból gyúrt galacsin, amit szinte öntudatlanul morzsolunk az ujjaink között.
Ha az élet elvesz Tőled valamit: mindig ad helyette mást. Ha keresed és kutatod: Legalább egy ösvényt, Melyen kijuthatsz sorsod szorításából, s a fény, mely mindig világít, mutatja Neked az utat: újra és újra átölel Téged.
Körbenézel, S látsz egy arcot, Amin némán gond pihen. Reményt adhatsz Pár mosollyal, Hogy a holnap más legyen.
A hajnal mégis az emberek örök reménye.
Néha nem is kell sok, hogy az álmok valóra váljanak, csak meg kell látni a valóságban az álmot.
Imádkozz, sírj! A szó észt szül, a dal fényt.
Tövises úton segít a jövendő; Jövőben dicsőül meg a szenvedő; Jövő mutatja az utat előttem!
Megint benne voltak a drótok és csövek. Az üvegdoboz lecsukva. Nem mozgott. Fehérbe burkolva feküdt. Pihés volt a haja, egyenes szálú, sötét. Szerettem volna megérinteni, megérinteni a bőrét, érezni az ujjaimmal, milyen puha. A két kis keze szorosan ökölbe szorítva feküdt kétoldalt a feje mellett. Nem szóltunk semmit. Hallottam a saját lélegzetem, a szüleim szapora, ijedt lélegzetvételét mellettem. Hallottam, ahogy visszaszippantják a könnyeiket. Figyeltem. Erősen figyeltem, és a zajokon át egyszer csak meghallottam a kicsit, lélegzete finom, távoli sípolását, mintha másik világról jönne. Erősebben figyeltem, míg azt nem hittem, a szívverését hallom. Azt mondtam magamnak, ha elég erősen figyelem a légzését, vigyázok a szívdobbanásaira, nem hal meg.
Facebook
Pinterest