Idézetek a reményről
Keserű a bánat, keserű, de elfojtom én, Valahol még vár egy kis remény.
Életem legsötétebb pillanata volt ez. Nem akartam tovább élni és nem volt szabad meghalnom sem. Ó, a párás síkság sötét kétségbeesése! Hogyan sejthettem volna akkor, milyen aranyos napfény árad a völgyek között a magaslati útra? Mennyi szívfájdalomtól menekültem volna meg, ha valaki megmondhatta volna, hogy Isten már rátette a kezét arra a valakire, aki majd egyszer a férjem lesz, s akinek ugyanolyan ideáljai vannak, mint nekem és éppen úgy vágyott Isten mélységes céljainak a megismerésére. De nekem fenékig kellett üríteni a párás síkság üres ígérgetéseit, csak így tudtam csalogatásaitól és ravasz követeléseitől megszabadulni.
A tenger végén nem feneketlen szakadék van, hanem egy másik kontinens.
Az embert saját jól felfogott érdekében úgy teremtették, hogy ne lásson a jövőbe.
Ebben a sötétséggel teli világban mindannyiunknak szüksége van valami fényre. Legyen az magasra felcsapó láng, ami megmutatja, hogyan szerezzük vissza, amit elvesztettünk, vagy erős jelzőfény, ami elriasztja a ránk leselkedő szörnyeket, vagy néhány világító izzó, ami felfedi előttünk múltunk rejtett titkait. Mindünknek kell valami, ami átvezet az éjszakán, még ha az csak a remény halványan pislákoló szikrája is.
Azt álmodtam, teljes ember lettem, már nem tart ébren a kín, de mégis, amikor forró szél fúj és a tücskök ciripelnek, olyan szerelemről álmodom, amelytől talán megáll az idő. Jó lenne, ha valaki szeretne, rám nézne, de talán már megkaptam a boldogságot, ami nekem járt. Nem akarok hinni ebben, de nem vár más rám, csak a Hold!
Ezen a világon nincs más dolgunk, mint a legjobbat remélni, a legrosszabbra felkészülni és közben elfogadni, amit Isten ránk mér.
Én csalatkoztam reményeimben, de másnak talán sikerül.
Két isteni tulajdonság van bennünk. A Titok és a Fény. A Titok: lelkünk mélye. A Fény pedig értelmünk fénye, amely megcsillantja a felszínt. Megcsillantja, de egyetlen pillanatra sem tárja fel a titok legmélyét.
Minden vihar a reményt hordozza. A reményt, hogy valahogy reggelre megint minden tiszta lesz - és még a legaggasztóbb foltok is eltűnnek. A kétely, hogy a szeretett férfi vajon ártatlan-e. A következmények, amiket az ő hibája miatt viselünk. A sebek, amit a hűtlenségével okozott. Vagy a csókjának emléke. Így hát várjuk, hogy elvonuljon a vihar, s közben reménykedünk a legjobbakban. Habár a szívünk mélyén tudjuk, hogy vannak letörölhetetlen foltok. Amiket semmi nem mos le.
Eljön majd a nap, amikor megnyílik az ajtó azoknak, akik kopogtatnak; akik kérnek, kapnak; akik sírnak, megvigasztaltatnak.
Így vagy úgy: mindig megtörténik az elkerülhetetlen. (...) - Önfegyelem és türelem kell hozzá, hogy túllépjünk rajta. (...) - És remény. Ha az nincs többé, nem szabad harcolnunk a lehetetlennel, nem szabad erőt fecsérelni rá. - Nem a jövőbe vetett hitről van szó. Saját múltunkat kell újrateremteni.
Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen, De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető.
Nem kizárni s elkeríteni, vagy kiszemelni a rosszat félelmes tömegéből (vagy akárcsak megmutatni), Hanem hozzátenni, keverni, növelni, kiteljesíteni - és ünnepelni a halhatatlant és a jót.
- Csak egy világ van – felelte a leány halkan – s akik szeretik egymást, találkoznak benne újra és újra. Találkoznak, elbúcsúznak és elmennek. Aztán újra találkoznak, és újra elmennek, újra meg újra, míg elérkezik az idő, amikor nem kell megváljanak egymástól többé.
Facebook
Pinterest