Idézetek a nyelvről
A leghordozhatóbb haza kétségtelenül az anyanyelv.
A szavakkal az a baj, hogy azt az érzetet keltik bennünk, hogy meg tudjuk értetni magunkat és meg tudjuk érteni, amit a másik ember mond. De amikor megfordulunk és szemtől szemben találjuk magunkat a sorsunkkal, rájövünk, hogy nem elegendőek.
Röviden és homályosan fogalmazzatok!
Szavak, csodálatos szavak, Békítenek, lázítanak. (...) Szárnyalnak, mint a gondolat. Görnyedve hordnak gondokat. Világokat jelentenek. Meghaltál, ha már nincsenek.
Hány fok lehet az érzelmek skáláján? Ismerjük egy csomó érzelem nevét, de hány van még ezeken kívül, hány árnyalat, amit nem tudunk megnevezni, csak abban vagyunk biztosak, hogy ezek az árnyalatok is léteznek... De egyáltalán: fontos-e, hogy megnevezzük őket? Nem szebb-e minden, aminek nincs neve? Az ősemberek sok mindent tabunak tekintettek. Nem merték kimondani a dolgok, jelenségek, állatok nevét. Egyszer odakint Ukrajnában beszélgettem egy tanítóval, aki passzióból nyelvészkedett is. Azt fejtegette, miért nevezik az oroszok a medvét "medvegy"-nek. A név két szóból tevődik össze, s azt jelenti, hogy "mézet eszik". Nem merték nevén nevezni a medvét, mert féltek tőle. És a régi zsidók úgy hívták az istenüket: "Aki van". S a meg nem nevezett medvét és istent körüllengte egyfajta misztikus varázs: nem mertek utánuk kutatni... S amint rászánták magukat, hogy utánanézzenek az istennek meg a medvének, egyszerre szétfoszlottak az illúziók, megjelent a hitetlenség, s kiderült, hogy medvét meg is lehet ölni. Elpukkant a varázs buborékja... Mennyivel jobb, amíg nem nevezzük nevén a dolgokat...
Aki ősei nyelvén beszél, nemcsak emléket állít nekik ebben a világban, hanem falat emel a gonoszság ellen, és nemzedékről nemzedékre továbbadja a hit fáklyáját.
Aki nem ismer idegen nyelveket, mit sem tud a magáéról.
Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm, sértett gőgömben értőm és kísértőm, kínok közt, gondjaimtól részegen, örökzöld földem és egész egem, bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom és soraimmal sorsom túl a síron, kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász: mennyei poggyász.
Csak a nyelv véd meg minket a névtelen dolgok rettenetétől.
Az érzelmeket nem lehet egyszerű szavakkal leírni. Az, hogy "szomorúság" vagy "öröm" vagy "megbánás", nem jelent semmit. Talán ez a legjobb bizonyíték a nyelv patriarchális voltára, hogy ennyire leegyszerűsíti az érzéseket.
A szó pedig, ha egyszer elhangzott, tovább is adható, és gurul, mint a frissen vert pénz, fényét-színét váltva gurultában, hogy aztán amikor odaér, ahol zsebre is vágják, ott már mást jelentsen, mint akkor jelentett, amikor kimondták.
Nem lehet ott eszméket tisztogatni, ahol a nyelv az eszméket összezavarja.
A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. Velünk is ez történt. A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.
Beszél az emberről, ahogy az ember beszél.
Magyariak esztendeit megszámolttá teszik azok, akik nyelve ellen törnek! Ne csak ti tanuljátok meg az övékét, hanem ha igazában jószándékkal jöttek ide magyar kenyérre, akkor tudják a kötelességüket: nekik kell megtanulni a mi beszédünket.