Idézetek a képzeletről
Nincsen semmi, ami van, Egy Való van: a Nincsen, Az Ördög a rokonunk S ellenségünk az Isten.
A valóságot a képzetesen létező világból képzeletünkkel mi képezzük valósággá.
Azt mondják, hogy az ember egész életén végig egyetlen, elérhetetlen ábrándképet cipel magával, és minden szerelme voltaképp csak megalkuvás az ideál és a valóság közt.
Nagy kályha volt, százéves, a meleg úgy áradt belőle, mint a jóindulat egy hasas, tunya emberből, aki önzését szeretné valamilyen kegyes és olcsó jócselekedettel enyhíteni.
Minden emberi lénynek szüksége van arra a fantáziára, hogy valóban szerették.
Édes a hallott dal, de mit a fül meg sem hall, még szebb.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Ne engedjük a képzeletet elhatalmasodni a szíven. (...) A képzelet mindig előre rúgtat, és sokkal többnek mutat mindent a valóságnál: nemcsak azt látja, ami van, hanem azt is, ami lehetne. Helyesbítse a tapasztalatokon okult óvatosság.
Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak, és van még esélyünk rá, hogy tovább és egyre tovább húzzuk, mindig reménykedünk, hogy a legközelebbi utcasarok mögött megtaláljuk a jót, és ezért sohasem ragaszkodunk hozzá, hogy ott legyünk boldogok, ahol éppen vagyunk. De mihelyt megállapodunk, és azt hisszük, hogy most aztán biztos a siker, ott állunk egy téglafal előtt. Nem fordul felénk a szerencse, sőt meglehetős feszültséget okozva várat magára. És ilyenkor sajnálkozva gondolunk vissza az elmúlt időkre, amikor még elszökhettünk, és valahol a láthatáron lebegő felhők között eltűnhettünk. Így ígérünk magunknak mindig újabb országokat, újabb esélyeket, csodálatos dolgokat, és kergetjük egyre tovább az álmokat, és közben provizórikus életet élünk.
Az emberi faj Istentől való félelme megszűnt. Meg is kapta érte azután a büntetését; hiszen önmagától kezdett félni, életre hívta a fantasztikumot, most pedig saját képzeletének e teremtményétől reszket.
Képzelőerőnket kárpótlásul kaptuk azért, amik nem lehettünk, humorérzékünket pedig, hogy vigasztalódjunk a felett, amik lettünk.
Semmitől nem fut úgy az idő, s nem rövidül meg úgy az út, mint ha valamilyen gondolat lenyűgözi egész mivoltát, egész lelkét annak, aki gondolkodik. A külső lét ilyenkor szinte alvás csupán, s ennek az alvásnak álma az a bizonyos gondolat. Hatására az idő elveszti tartamát, a tér elveszti kiterjedését. Elindulunk valahonnan, megérkezünk valahová, csupán ennyit tudunk. Bejárt utunkból az emlékezet csak valamiféle homályos ködöt fogad be: számtalan elmosódó kép úszik benne, fák, hegyek, tájak.
Álom: éppen attól más, hogy merész, szabad, miként az ébrenlét sosem, hiszen elrejtett fiókok mélyére dugdosott képeket rángat elő; tör, zúz, ordít, megbosszulva a nappal fegyelmezettségét; megszínesíti a színtelent, a komisz varázsló.
De hát szeretem! Évek óta szeretem. A szerelem nem változhat közönnyé egyetlen pillanat alatt. Pedig azzá változhat, azzá is változott. Soha nem is létezett igazán, csak a képzeletemben. Sohasem szerettem igazán Ashleyt, csak azt az álombeli királyfit, akit elképzeltem. Valakit szerettem, akit magam alkottam magamnak, és aki éppen olyan halott, mint Melly. Elképzeltem valakit. Csinos ruhát varrtam neki, és beleszerettem... és akkor jött Ashley, nap sütött a hajára, délcegen ült a lovon, és bármennyire más volt, de rám mosolygott. Ráaggattam a ruhát, akár illett rá, akár nem, és minden szép álmomat. És nem akartam meglátni, milyen valójában. Továbbra is a ruhát szerettem, és nem őt, egyáltalán nem őt.
Amit elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani.
Facebook
Pinterest