Idézetek a képzeletről
A dolgok azáltal lesznek, hogy nevet adunk nekik, és ezzel lehetségesnek tartjuk őket, minden, amit lehetségesnek tartunk, meg is történik. A valóságot az emberi képzelet teremti.
Ha valamiben nem vagy biztos, egyáltalán nem baj, ha képzelődsz, amíg nem tudsz jobbat, vagy amíg ki nem derül az igazság.
- Csak rémeket látsz... - Nem csak! De, ha már vannak: látom őket is.
Behunyom a szemem, mivel látni akarok.
Aki addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér, annak ugyancsak szegényes a képzelőereje.
Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára.
A gyermekek emlékezete nagyon jó, ezért képzeletük rendkívül eleven.
A képzelet annál élénkebb, minél gyengébb az okoskodás.
Módszeresen kell zűrzavart kelteni - az felszabadítja az alkotóerőt. Minden, ami ellentmondásos, életet teremt.
Tudod, a nappal öli az éjt, de az éj hoz neki halált.
Valaki nagy történeteket talál ki magának, igen, és évekig élhet úgy, hogy hisz bennük, nem számít, milyen őrültek, milyen valószínűtlenek, hordozza őket, és kész. Még boldogítóak is. Boldogítóak, és akár soha nem kell szakítani velük. Mégis, eljön egy nap, amikor minden ok nélkül valami megpattan a nagy képzelgő szívében, és ott áll, értetlenül, föl nem foghatja, miért nincs már vele az a mesebeli história, hogyan került rajta kívülre, mintha valaki másnak az őrülete volna, tudván tudva, hogy az a másvalaki ő maga. Ennyi. Olykor elég hozzá valami semmiség. Egy kérdés.
Pompás dolog a tutajozás. A mennybolton sziporkáztak a csillagok, mi a hátunkon fekve bámultuk őket, és azon vitatkoztunk, hogy csinálják-e őket, vagy csak úgy maguktól lettek.
Egyedüli korlátaid - ahogyan mindig, a képzelőerőd határai.
Ha az ember életében nincs egy vízió, mely után vágyakozhat, melyet valóra szeretne váltani, akkor hiányzik a hajtóerő, hogy szívvel-lélekkel küzdjön.
Amikor kislány voltam, valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a madarak, vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el kéne távolítani a fejünkből minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és nagyon erősen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég csöndben lenni...
Lelkünk mélyén ott rejtőzik a misztikus, aki újból arra vágyik, hogy a világegyetem legyen a játszótere.
Facebook
Pinterest