Idézetek a képzeletről
Az ember kösse meg a kezét, csakis így eresztheti szabadjára a képzeletét.
Nem az egész földet foglaljuk el, hanem csak egy lábnyomnyit, nem a hegyet, csak képét a szemünkben, nem a tengert, csak mozgékony erejét és felszínének tükröződéseit. Semmi nem a miénk, csak a látszat, ezért ragaszkodunk hozzá oly erősen.
Ha az ember azt játssza mindig, hogy ő is egy film szereplője, akkor sosem kell azzal foglalkoznia, hogy papírból vannak-e a falak, a kaja műanyag-e, és hogy a szavak, amelyeket kimond, azok tényleg a sajátjai-e.
Sokan vannak, akik őszintén azt hiszik, hogy lelket láttak maguk előtt a külső világban, holott az csupán az agyukban villódzó belső kép volt.
A remény nem más, mint a képzelőerő állhatatossága.
Vállamon ezzel az élettel, és annyi másikkal a fejemben, összehúzom magamon testemet.
Ha ő azt gondolja, hogy a padló fölött lebeg, s ha én ugyanakkor azt gondolom, hogy látom őt lebegni, akkor a dolog megtörtént.
Vallás, illúzió és álom szükséges kábítószer az ember számára. Ha nem lenne hitünk... sötét lenne a világ!
Mit számít az igazság? Régen halott ismerősök, ha egyáltalában tovább élnek az emlékezetünkben, amúgy is képzeletté lesznek.
A képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás. A tudás véges. A képzelet felöleli az egész világot.
A vidámság csak a valóságnak S szűk jelenvalónak szedheti rózsáit: De te, karján a szép Álmodásnak, Éled a jövendőt s a multnak óráit.
Úgy feküdj le, hogy legyen miért felkelned. Felkötöm magamat egy cérnaszálra, Minthogy olyan legyek, akinek nem lehet álma, Ha kell, elmegyek innen, én nem leszek gyáva, Már jegyet váltottam az álomvilágba.
Álmodozz, mintha örökké élnél; élj, mintha ma meghalnál.
Meghitt világomat saját mitológiám sárkányai védik.
Félek, hogy a takaró szegélyéből kicsüngő pamutszál esetleg kemény és hegyes, mint egy acéltű; félek, hogy hálóingem apró gombja hatalmas és nehéz, fejemnél nagyobb; félek, hogy ez a kenyérmorzsa, mire ágyamról lehull, üveggé válik, és szilánkokban ér a földre, engem pedig nyomaszt az aggodalom, hogy ezzel tulajdonképpen minden összetörött, minden, örökre; félek, hogy egy levél letépett széle valami tiltott dolog, amit nem láthat senki, s leírhatatlan értéke miatt sehol a szobában nem tudom kellő biztonságba helyezni; félek, mert ha elaludnék, esetleg lenyelném a kályha előtt heverő széndarabot; félek, hogy egy számjegy kezd nőni az agyamban, s addig nő, míg nem lesz bennem elég helye már; félek, hogy grániton fekszem, szürke grániton ágy helyett; félek, hogy talán kiáltozom majd, mire összecsődülnének a szobám előtt, és feltépik az ajtót; és ráz a félelem, hogy akkor elárulnám magam, és elmondanám mindazt, amitől félek, de a félelem attól is, hogy egy szót se tudnék szólni, hisz mindez kimondhatatlan - és minden más félelem... igen, a félelmek.