Idézetek az irodalomról
Az írott versekről évszázadok óta mondogatják, hogy ma már nem érdekelnek senkit. A "szellemi elit" évszázadok óta leckézteti a "népet", hogy amit költészetnek érez, az csak giccs, hülyeség, bunkóság. De a "nép" vidáman lúdbőrzik tovább attól a költészettől, amit ő annak érez. És közben mégis folyamatosan hat egymásra a magas és az alacsony költészet. Azért időnként elkap az az érzés, hogy mi van, ha pont most jött el az a korszak, amikor az írott költészet tényleg kipusztul, esetleg magával a "szellemi elittel" együtt. Az írott költészet nem olyan cuki dolog, mint például a panda, de még a panda jövője sem felhőtlen.
Ha a szerző nem hisz a szövegeiben, akkor az olvasók, a hallgatók sem fognak.
Minden íróban van egy benne élő olvasó. Íróként egyedül a bennem élő olvasónak akarok megfelelni.
Nekem már ezzel a szóval is sok problémám van, hogy szépirodalom. Miért, van csúnya irodalom is? Ha van szépirodalom és csúnya irodalom, akkor én inkább csúnya irodalmat akarok írni.
Egy történet át tudja vezetni az embert a sötét helyeken. A történeteknek irányuk van. Egy jó történet egy útra tereli az összes gondolatot, nem hagy időt az elcsatangolásra, nem hagy teret másnak, csak a mesének, ahogy kibontakozik előtted.
Ahhoz, hogy valós személyekről írjunk, szülőkről, gyerekekről, szeretőkről, barátokról, ellenségekről, nagybácsikról, fivérekről vagy véletlenszerű járókelőkről, muszáj fiktíven ábrázolnunk őket. Úgy vélem, ez az egyetlen módja annak, hogy életre keltsünk valakit.
Az önéletrajzi munka kiindulópontja az, hogy teljesen magányosnak érezzük magunkat.
A világ és a benne szaladgáló emberek sokkal érdekesebbek, mint ahogy azt egy író egészében vagy töredékében vissza tudná adni.
Az írás a legelképesztőbb kaland, a szabadság olyan foka, amihez hasonlót semmi sem ad. És úgy hat, akár a drog. Másfelől kemény munka. Kitartást, éberséget és fegyelmet kíván, mégis nehezen értem a "szenvedő" írókat. Ha nem élvezném az írást, ha már nem volna benne új tudás, kaland, tett és vágy, akkor hagynám a fenébe, és a továbbiakban csak fákat ültetnék.
Az irodalom végső soron nem más, mint egy lehetséges "közlekedési" (jel)rendszer, csak éppenséggel az emberek közötti közlekedésről, ha tetszik, a lelki, érzelmi, hangulati közlekedésről szól. A "tartalmak" azonban ugyanazok, mint a valóságos közlekedésben, csak itt a versekből, drámákból, novellákból tanuljuk meg, hogy hova, milyen érzelmi, értelmi, hangulati tartományokba "tilos behajtani", hol szabad megfordulni és hol nem, mikor kell várakozni, és mikor kerültünk zsákutcába...
A költő mindig túlérzékeny, az a dolga. Abból él. Ír. Sérülékeny, borzasztóan, de adatott neki egy gyógyulási módszer. Írhat. Így a világtól folytonosan kapott sebei gyorsan be is hegednek.
A jó vers éppen attól jó, hogy minden olvasó számára befogadható-átélhető.
A háború borzalmában a költészet mindig az ember utolsó rejteke.
Háborús történeteket világszerte olvasnak olyan olvasók, akiknek nemzete a háborúban az ellenség oldalán állt. A történelem elválasztott minket, de az olvasás révén együtt lehetünk a történetben, a tanulásban, az emlékezésben.
Utáltam a költészetet egészen addig, míg valaki meg nem mutatta, hogyan kell értékelni. Azt mondta, hogy úgy nézzek a költészetre, mint egy kirakósra. Az olvasón múlik, hogy megfejtse a kódot vagy a szavakat az alapján, hogy mit tud a világról és az érzelmekről.
Facebook
Pinterest