Idézetek az irodalomról
Az igazán fontos kérdésekről csak mesélni lehet.
Az általános emberi viszonyok mindig izgalmasak, ahogy az ókori drámák viszonyai is aktuálisak a mai napig. Csak úgy kell megírni, hogy az olvasót megérintse, hogy önmagára ismerjen.
Ha azt mondod, te őszinte akarsz lenni a művedben, újfent hazudsz. Nem őszintének vagy hazugnak, jónak vagy rossznak kell lenni, hanem jó mondatokat kell írni. A jó mondat az olyan, amiben a hazugság és az őszinteség IS egyaránt benne van. Adekvát. És nem tudod, miért az. A jó mondatokból meg legyen vers. Ha lehetséges.
Az olvasónak per definitionem igaza van, még akkor is, ha nincs igaza.
A költő nem többet, hanem mást tud a világról az érzékenysége révén.
A mese játék, csoda, hit és lélek. Mosoly mindenki lelkére. A mese az gyógyír, az befele és kifele is gyógyít.
A vidámság ugyanúgy eljuttat bizonyos "metafizikai szintekre", mint ahogy a "mély irodalom".
Egy igazi író nem lehet - úgy általában - sem keresztény, sem konzervatív, mint ahogy "női" író sincs, csak jelző nélküli író van. A jó írónak nem kell jelző.
A költészet (...) valami rettenetes személyes, mély és intim ügy, amit az ember nem ír, hanem él.
A novella és a regény meg legalább annyira önmagát írja, mint amennyire engem ír, illetve én írom őt.
Minden nagy mű egyfajta létezés-kalauz.
A regény művészete valóságosan elképzelni a dolgokat.
A költészet nyelve (...) egy nyelven belüli másik nyelv.
A versnél az egyik legfontosabb az, hogy úgy, olyan különleges módon álljanak benne össze a szavak, ahogyan sehol máshol nem állnak össze. Ebből következik az, hogy egy ilyen módon összeállt versszöveg nagyon mást fog tudni mondani nekem a világról, mint amit bármely más helyzetben megtapasztalhatok.
Ha valaki sokat ír, sok helyen próbálkozik megjelentetni, és sehol nem fogadják, vagy nem jó szívvel fogadják, az gyanús kell, hogy legyen. Azt jelenti, hogy valami miatt mégsem kell rá olyan nagyon figyelni. Feltehetően nem csak a sokat szapult intézményrendszerben vagy a szerkesztőkben van a hiba. Arra érdemes törekedni, hogy csináljunk valami olyat, amire már nem tudja azt mondani a szerkesztő, hogy nem közlöm, mert akkor azt fogja érezni, hogy kimaradhat valamilyen, akár később irodalomtörténetivé is váló folyamatból, de legalábbis megfosztja az olvasókat valami ínyencségtől.