Idézetek az irodalomról
Amit nem mondunk el egy regényben, azt nem lehet pótolni semmiféle könyvön kívüli szöveggel.
Két alapműve van az emberiségnek. A Biblia meg az Odüsszeia. Ezeket a történeteket variáljuk folyton. Mindenki ízlése, tudása szerint.
Bárki, aki írt már könyvet, tud valamit, amit mások nem: a legnagyobb kihívás nem a könyv megírása, hanem az, hogy leüljünk, összeszedjük a gondolatainkat, és hozzálássunk.
Írni annyi, mint magunkra figyelni, nem kitalálni, hanem úgyszólván egy bennünk már létező valamit előhívni - ezért van sokszor egy-egy nagy vers olvasásakor az az érzésünk, hogy: ezt én is tudtam, csak nem tudtam, hogy tudom.
Egy jó mű olyan, akár egy gondolatgép, amely visszatükrözi a művész eszméit, reményeit, humorát, vereségeit, megérzéseit, tapasztalatait és érzéseit.
Az ókori tudósoknak tulajdonított híres mondásokat valószínűleg csak kitalálták, de ettől még nem kevésbé tanulságosak.
Sokan úgy gondolják, hogy ha az író szenved, akkor jobban megy neki az írás. Ez baromság. A szenvedés is olyan, mint bármi más. Ha túl sok jut belőle az embernek, tönkreteszi. A szenvedéstől való megszabadulás teremti a nagy írókat, mert az olyan jó, hogy attól az olvasó is jól fogja magát érezni.
Az irodalom előre érzi az emberi természetben erjedő indulatokat és változásokat.
Az "írás" nagyon ritkán más, mint hiú önmutogatás, kínálkozó magakelletés. Néha több és más, de ez nagyon ritkán esik meg.
Az írás, amire nem kért fel senki, nem hatalmazott fel senki, magánügy és magányos ügy. Az embernek magányosan és egyedül kell megszenvednie és szembesülnie kétségbeeséseivel. Ha az ember az íróasztalt és a fehér papírt választja, szinte Robinsonná válik. Úgy gondolom, hogy az írás, az alkotás nem más, mint egyfajta robinsoni "játék".
A könyv és az irodalom csak a boldog kevesekhez jut el.
A gondolataimat az írás folyamata által, írás közben fedezem fel.
Egy-egy igazi kiadó nem más, mint a könyveiből összeálló mondat.
A költők iránt, úgy látszik, akkor érdeklődik a világ, mikor azok ébresztőt fújnak: de ha felébredtünk, akkor már a napi dolgok izgatnak.
Az írókban él az igény, hogy kimondjanak dolgokat, és ez az idiotikus foglalatosság arra ösztökéli őket, hogy úgy emeljék fel a szavukat, hogy közben nem lehetnek biztosak benne, hogy bárki is hallgat rájuk. Ennek ellenére mi felszólalunk. Ehhez az íróknak joguk van - a társadalom pedig eldönti, hogy meg akar-e hallani bennünket.
Facebook
Pinterest