Erling Kagge

Mindahányszor járni tanuló gyereket látok, még inkább megbizonyosodom afelől, hogy a felfedezés és tanulás öröme a legerősebb erő a világon. Természetünkből fakadóan helyezzük egyik lábunkat a másik elé, vizsgálódunk és legyőzzük az akadályokat. A világ megismerése nem kizárólag a felfedezőutaknak köszönhető.

Menjünk bár egymás mellett, járás közben bizonyosan más és más élményben lesz részünk.

Egyik legfontosabb cselekedetünk az életben, hogy egyik lábunkat a másik elé tesszük. Induljunk hát!

Általánosan elterjedt nézet, hogy ha az ember három vagy esetleg nyolc óra helyett két óra alatt ér el egyik helyről a másikra, akkor sok időt spórol. Igen, ez a megállapítás matematikailag helyesnek tűnik, de az én tapasztalatom ellentmond ennek. Ha növelem a tempót, az idő sokkal gyorsabban elszáll. Az idő együtt nő a sebességemmel. Mintha egy óra rövidebb lenne annál, mint amit az óra mutat. Amikor sietek, jóformán semmit sem veszek észre.

Ha az ember rendszeresen a legkisebb ellenállás útját választja, mindig elsőbbséget fog élvezni nála az a lehetőség, amelyik a legkevesebb gonddal jár. A választásai ily módon előre eldöntöttek lesznek, és az élete nem csak hogy nem lesz szabad, de unalomba is fullad.

Számos várost mintha csak az autóforgalom számára terveztek volna, pedig ha a szélvédőn keresztül szemlélünk egy várost, az nem sokkal több, mint ha fényképen nézegetnénk.

Gyalogosan járva csökken a különbség a látott és a megélt dolgok között. A séta során megfigyelőből résztvevővé válunk.

A kellemes, kockázatmentes életmód jól mutat a fogpaszta- és autóreklámokban, de a valóságban kibírhatatlan. A hétköznapi élet feladatai: a gyereknevelés, a főzés és egyéb háztartási teendők gyakran nélkülöznek egy fontos érzést: a feszültséget. Az olyan érzelmek, mint a remény, a szeretet és az öröm, könnyen ellaposodnak.

Azt mondják, nincs semmi új a nap alatt, de legalább ennyire helytálló azt állítani, hogy nincs semmi régi a nap alatt.

Egy út van. A saját utad, amelyet járás közben hoztál létre, akkor is, ha ugyanazokon az ösvényeken haladsz. De azt, hogy "visszafordulni nem lehet", nem hiszem. Bármikor, a nap bármely pillanatában visszafordulhatsz, csakhogy visszafelé már egy másik út vezet.

Mi történne, ha a világ vezetőit arra kényszerítenék, hogy nap mint nap tegyenek egy sétát a nép között? Szerintem egészséges lenne mindenki számára. A demokrácia feltétele, hogy közelről lássuk egymást. Hogy ne válasszon el minket egymástól a mi és az ők. A túl sok hatalommal bíró embereknek ez nehezen menne. Mindig várja őket a szép fekete autó, mely kellemesebb, könnyen megszokható és biztonságosabb is számukra, mint a nyílt utcán járkálni. Az a probléma, hogy a hatalommal bíró emberek fizikailag is eltávolodnak a hétköznapi élettől.

Messziről homogénnek tűnhet a világ, de közelről sohasem ugyanaz a térkép és a táj.

Minél nagyobb a távolság az uralkodók és az alattvalók között, annál kevésbé érvényesek a döntéseik azok számára, akikre vonatkoznak.

Ha autóval vagy helikopterrel jutunk fel egy hegycsúcsra, ahelyett hogy saját lábunkkal másznánk fel, annak nincs értéke, hiszen hiába állunk a szikla csúcsán, felületes lesz az élményünk, mert az odavezető út fájdalommentes volt.

Azzal (...), hogy valaminek az elérése nem feltétlenül azonos az elért dolog értékével, szerintem mindenki egyetért, aki hosszú túrákat tesz.