Centauri

Hónapokig tépelődsz, és mikor végső döntésre jutsz, s magabiztosságod sem lehetne teljesebb, váratlanul ellened érvel a világ.

A tépelődéssel csak az idő megy, miközben gyorsan fogy a tetterő.

Itt fekszik előttem a múlt, és halott.

Tele a város olyanokkal, akik nem az Isten jobbjához akarnak felemelkedni, csak az emberi lét minimumáig. Akik nem hajlandók lólépésben a mennybe jutni, nem hajlandók beleájulni a túlvilág ígéretébe addig, míg azon a helyen, ahol a napi betevőért - kenyérért, alkoholért, munkáért, pénzért - nyomorognak, amíg ott a legcsekélyebb esélyt sem kapják meg, többek között a különböző istenek földi helytartóitól sem.

Apályok és dagályok végtelen sora tartja hullámzásban mindkettőt, a tengert és a nőt. A nőben valami nálánál nagyobb erő munkálkodik, a férfi viszont szilárd, akár a part, amely a tengert, a női természetet öleli. A férfi azt szeretné talán, hogy ha változik is, miatta változzon a nő, de bárhogy kívánja ezt a férfi, a nő az elkövetkező ötezer évben is csak a Hold szeretője marad.

Nem költözöm városba. Vannak ott épp elegen.

Öt fiatalok közti beszélgetést hallottam a napokban. Mindegyik az unásig ismert közéleti témákról szólt. Innen üzenem a harminc alattiaknak: inkább futkározzanak pucéran a szűnni nem akaró esőben, maradjanak az ágyban két hétig, írjanak ódákat egymásnak, találgassák, melyik felhő mit ábrázol, mintsem a fölöttük járó generációk idült marhaságait hallgassák szüntelen.

Az írás a legelképesztőbb kaland, a szabadság olyan foka, amihez hasonlót semmi sem ad. És úgy hat, akár a drog. Másfelől kemény munka. Kitartást, éberséget és fegyelmet kíván, mégis nehezen értem a "szenvedő" írókat. Ha nem élvezném az írást, ha már nem volna benne új tudás, kaland, tett és vágy, akkor hagynám a fenébe, és a továbbiakban csak fákat ültetnék.

A láthatatlanságnak is megvan a maga nehezen felfedezhető, de sokszor roppant előnye. Például nem kell elmagyarázni a lehetetlent: ha úgy látja mindenki, hogy nem csinálok semmit, én mégis miért gondolom ezt a semmit nagyon is soknak. Ha szem előtt vagy, lehetetlen bámulni az eget anélkül, hogy ne vonj le belőle konklúziót, ne tedd fel a kérdést, hogy kékebb-e a tegnapinál, egyszerűen képtelenség önmagában látnod, nézned, élned. Önmagadat is mindenképp valamiféle eszmény részeként kell szemlélned; apád, anyád, nagyanyád, a szomszéd vagy a szomszéd lányának szemszögéből, és nem lehetsz csak úgy, önmagadban, ahogyan az ég, vagy az égen a felhők, felhők között a nap, a nap alatt a tó, a tavon egy csónak, a csónakban az esővíz, esővízen némi jég, némi jégben a fagyott juharlevél, levélben az ér, érben a szín, színben az érzés, érzésben a tudás, a tudásban minden, mindenben a semmi, a semmiben pedig te.