Centauri

A regény hitel, az asztalfiókban maradó rész a fedezet.

Amint gyakran egy első kézfogásból is tudjuk valakiről, mi mindent élt túl, úgy a regényen is érződik, mekkora a hátország.

Ha pótolhatatlannak hiszed magad, hamar kiderül, hogy korántsem vagy az. Egy ponton mindig jön egy harmadik. Vagy a múltból, vagy a jövőből, tök mindegy. Vagy az ágyatokba mászik be valaki, vagy a fejetekbe.

Ne azért maradjuk együtt, mert mindkettőnknek szar. Legyünk majd együtt akkor, ha már mindkettőnknek klassz.

A modern szerzőket is kedvelem, de nem annyira a műveiket, hanem a figurákat. Például azt a Rimbaud kölyköt. Sok hülyeséget hordott össze, de legalább vagány srác volt. Az újabbak viszont éppoly unalmasan élnek, ahogy írnak, szóval a klasszikusoktól a műveiket olvasom, a modernektől az életrajzaikat, az újaktól inkább semmit.

Nagyi szerint is lehetetlen normálissá válni ebben a világban. "Honnan tudom? Onnan, fiacskám, hogy hetven év alatt senkivel sem találkoztam, akinek sikerült."

A nők a legérdekesebb lények a világon. Az öböl partján játszi könnyedséggel veszel fel száz követ, ami bármelyik férfinál érdekesebb, a nőkhöz képest viszont még a kacsacsőrű emlős vagy egy szupernóva sem elég különös.

Abszolút hidegen hagy, amikor körmönfontan írnak a semmiről és azt mondják, hogy valaki a nyelv mestere.

Ha a rosszban van valami jó mégis, akkor nem más, mint hogy tudhatjuk, hogy úgy rossz, ahogy van, és nem kell már keresgélni benne a jó után, ettől megnyugszik az ember, de ha a jót keresgéli benne, és hirtelen nem találja? - állati pipa lesz.

Jó volna tudni tizenhat évesen a tutit, de ha egyszer vénlányok és leszázalékolt gazfickók sem tudják, honnan tudnák kis seggdugaszok?

Bizonyított, hogy a történetéhség genetikailag kódolt. Ezek szerint, aki a sztorikról akar leszoktatni minket, nem sokkal belátóbb, mint az, aki a légzésről.

Bennem mindketten megvannak, apám és anyám, ezért nem hasonlítok egyikükre sem. Hál' istennek.

Mi vagy az emlékeid nélkül? Maradnak a tervek, a vágyak? Mégis mi? Hogy verandás házat szerettél volna a Pelikán-tónál? De hisz nem emlékszel az odavezető útra, nem emlékszel az erdőre, a kilátásra, a párás és mégis friss levegőre, arra sem emlékszel, hogy a Pelikán-tó létezik. Arról sem tudsz, hogy léteznek tavak.

Nem számít semmi, csak a keletkezés és a vég rosszmájú körforgása.

Hová menjek, ahol nem kísért meg a gondolat, hogy véget vessek az életnek is? Pedig az lenne a vagány! Csakhogy onnan nincs visszaút. Bármit ismernék fel a halál pillanatában, az már nem kamatozna sehol.