Idézetek az igaz szerelemről
Átöleltem, s megállani tűnt szívverése; szeretném megáldani boldog helyünk az árpaföldi mezsgyén! Holdról, csillagokról soha nem hullt a földre szebb fény! Két szív ád, boldog éjszaka az árpaföldi mezsgyén.
Nem jobb gyönyörre kelni fel, Mint űzni éjen át? S nappal az ifjú, hév gyönyör Tán szégyellné magát?
Nem mi választjuk meg a szerelmet. És sosem úgy zajlik, ahogy kéne.
Nyugtalan teste odanyújtózott mellém, hevülő bőre a bőrömhöz simult, mint a víz a folyómederhez. Egymássá változtunk, ahogyan palettán születik a sárgából és a kékből a zöld, és megvilágítottuk egymást különös, élő fénnyel, ami csak a kettőnk behunyt szemét tette láthatóvá a sötétben.
Furcsa érzés, amikor a férfi olyat kér, amit a nő csak azért tesz meg, hogy a másik kedvében járjon, vagy mert remél cserébe valamit. Pénzt, előrejutást a ranglétrán, az idealisták és széplelkű naivák pedig egyszerűen csak szerelmet.
Mindenkinek megvan a maga társa. Mintha a két lélek egy volt volna, ott, ahonnan minden élet ered, s két testbe osztottan fújták volna alá, hogy itt éljen a földön, ezen a rendetlen csillagon. S a két léleknek keresnie kell egymást. Meg kell találnia egymást, különben örökre hiányzik a szívének a fele. S ha meg nem találja egymást, s nem a maga felével egyesül, holtáig érzi a tévedését, szívének a hiányosságát, csonkaságát.
A szerelemben legerősebb a szokás. Az egész élet abban összpontosul. Hogy a csillagok minden este feljönnek: a világegyetem szokása. A mindenség olyan, mint a szerelmes asszony; a nap a szeretője.
Mindjobban egymásnak éltek, egymásért rajongva. A szív teleszívódik szerelemmel, mint isteni balzsammal, mely megőrzi üdeségét. Innen van az élet hajnalával kezdődő szerelmek megzavarhatatlan jelene s a hosszúra nyúló nagy szerelmek örök frissessége. Ez a szerelem bebalzsamozása.
Ránézett, s nem látott egyebet. Ilyen a szerelem: az embert pár pillanatra elragadják gondolatai; a szeretett nő megérkezik, s rögtön elenyészik minden, ami nem rá vonatkozik, s tán nem is sejti, hogy néha egész világot töröl ki belőlünk.
Az első szerelem (...) belemarja magát a lélekbe. Aztán időnként a felszínre tör.
A szerelemnek számtalan formája létezett, és mindent le tudott győzni. Ettől volt végtelen. És örök. Ez adott neki erőt.
Izzó katlan, magába zárva forrt a dühtől, haragtól, hallgatástól és nehezteléstől, alig várta, hogy felégesse Josianát. Soha még ember ok nélkül nem gyűlölt úgy asszonyt. Miatta nem aludt, éjjel-nappal vele törődött, megvetette és dühöngött miatta. Talán kicsit szerelmes volt belé.
Jellemző rám, távol tartok én mindent és mindenkit. A férfi, aki ott volt és feleségül akart venni, ő nem kellett, elhagytam. Ugyanakkor annak, akivel sose találkozhatok, neki odaadnám a teljes szívem. Így szép. Veszélytelen.
Pár napra újra igazán egymáséi voltunk, összetartoztunk. Én hiába érzem úgy, hogy ő az én emberem, és ő néha még úgy is viselkedik, mintha az lenne, de újra meg újra szembesülök vele, hogy ez így nem igaz. Meddig megy még ez a libikókajáték? Nekem az a természetes, hogy vele vagyok, hogy vele mindent meg tudok beszélni, mint ahogy természetes, ahogy a saját arcom látom a tükörben.
Szerintem a szerelem egy olyan kis izé, Amit senki sem látott, de valaki már érzett. Széles vásznú, igazi élvezet, vagy lerombol, Mint egy katonai gépezet.
Facebook
Pinterest