Idézetek az igaz szerelemről
Milyen különös, hogy egy lány, amíg nem szólal meg, fel tudja kavarni az ember legmélyebb érzelmeit, de abban a pillanatban, amikor megszólal, a varázs úgy eltűnik, mintha soha nem is létezett volna. Igaz, megtörtént már ennek az ellenkezője is.
Ő, ha szeret egy férfit, nem a hancúrozásra gondol, csak arról ábrándozik, hogy mindig együtt maradnak, s boldogan élnek.
Nem múlik. Egyszerűen nem múlik, bármit is tettél vagy mondtál, nem múlik el, nem tudom leállítani. A kezem önkéntelenül is nyúlna feléd, a lelkem ösztönösen hozzád kívánkozik. Olyan, mintha megszűnnék létezni. Őrülten hiányzol, és nem tudok ellene tenni, nem tudom, mi ez a dolog, de képtelen vagyok leállítani. Vagy nevezzük a nevén, ez a romlott szerelem. Nem tudom kiölni magamból.
Ezel - Bosszú mindhalálig c. film
A szerelembe esés megélése könnyen leírható állapot. Hasonlították már a gyönyörök ezreihez, a méz édességétől a rózsa illatáig. Seregnyi elképzelése vesz körbe minket, mintha teljes dömpingjük valahogy gyógyír lehetne mélyen rejlő bizonytalanságunkra. De amint a szerelem valódi napja felvirrad, sugarai minden románcnál fényesebben beragyogják arcunkat, mivel a románc tömény szerelem és vágy, mohó sóvárgás és érzékeny fájdalom, egy pillanatnyi érzés öröme és a pillanatnyi elválás agóniája.
A szerelembe esés, bár spontán módon történik, korántsem véletlenszerű - a spirituális életben nincsenek véletlenek, csak még fel nem ismert minták.
Nincs szomorúbb dolog, mint mikor egy szerelmes nő sajnálni kezdi azt, akit szeret.
Illúziók, ábrándok színes kupolái alatt várta az első férfit, aki majd észreveszi őt. A palota elé rózsákat és dáliákat ültetett és puha kis ösvényt épített közéjük, hogy azon keresztül jöhessen érte a virágillatos kerten át. Hány estén és hány éjszakán keresztül épült ez a palota, hány magányosan átábrándozott óra ültette be karcsú virágaival az ösvény széleit, a Valóság és a Palota között. És most eljött. És nem a kapun keresztül jött és nem az ösvényen keresztül jött: csak átlépett a kerten és nagy durva lépéssel a palota színes tetejére lépett, a kupolák összedőlnek alatta, a virágok széttaposva hevernek a földön, a drága, színes üvegtető helyén, pozdorjává tört cserepek között egy arc néz lefele és nagyon a valóságból hozott nyelven, egyszerűen, durván, csak ennyit kérdez: akar-e a feleségem lenni...?
- Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy az ember megszeressen egy nőt? - Ezt te, azt hiszem, jobban tudod. - Te viszont jobban fogalmazol. Mi kell: szerencse vagy alkalom? (...) - Azt hiszem, egyik sem döntő. Valami új tulajdonságnak kell megjelennie az emberben. Az érzés a változások jutalma, hosszú egyformaságban még a legerősebb érzés is elpusztul.
Úgy sajnálom, hogy mindennek vége miköztünk, és már soha többé nem fogunk találkozni. De ugye azért szép emlékünk maradt egymásról? Nekem mindig te maradsz az egyetlen fiú, akit tulajdonképpen szerettem, de én biztos nem sokat jelentettem a számodra.
Hiszek abban, hogy a barátságból kialakuló szerelmi kapcsolat jóval tartósabb és mélyebb, de természetesen nem hiányozhat az a bizonyos szikra sem.
Azt hittem, a szerelem olyan tavaszi nyugtalanság. Só, paprika az élethez. Pedig a szerelem maga az élet.
Egy léleknek, amely még nem ismeri magát, ez az első tekintete olyan, mint a hajnal feltűnése az égen. Valami sugárzó és ismeretlen dolognak az ébredése ez. Nincs szó, amely kifejezné ennek a váratlan fényességnek veszedelmes bűbáját, amely hirtelen halványan beragyogja az imádatos sötétségeket, és amelyben egybevegyül a jelen minden ártatlansága a jövendő minden szenvedélyével. Valami tétova gyöngédség ez, amely találomra megtárul és vár. Csapda, amelyet az ártatlanság állít öntudatlanul, és amelyben szíveket fog, anélkül, hogy akarná, anélkül, hogy tudná. Ez a szűz, aki úgy néz, mint egy asszony. Ritka eset, hogy ne fakadna mélységes ábrándozás ott, ahová egy-egy ilyen tekintet esik. Minden tisztaság és minden lángolás összesűrűsödik ebben a mennyei és végzetes sugárban, amelynek a kacér nő leggyakorlottabb kacsingatásainál is jobban megvan az a bűvös hatalma, hogy hirtelen kipattantja valamely léleknek a mélyén azt a sötét virágot, amely csupa illat és csupa méreg, és amelynek a neve szerelem.
A szerelmet ábrázolni lehetséges, titkát megfejteni nem.
Annyira régen voltam már szerelmes. Nagyon rég nem éreztem olyat, hogy a hasam liftezik, a mellkasom éget, a lábam remeg. Tudom, hogy le kéne higgadni és észhez térni, de egyszerűen nem megy.
Szerelmem, fényed nélkül Ébred a nyári nap, De végül Ki veszi számba majd?
Facebook
Pinterest