Idézetek az érzelmekről
Az igaz, hogy olyan világban igyekszünk élni, ahol hasonlóan ahhoz, hogy próbáljuk elkerülni egymás kellemetlen szaghatásait, ugyanúgy lecsökkentjük az érzelmi megnyilvánulások lehetőségeit is: lenézzük a síró embereket, és a nyafogást, a hisztizést a maga jogán címkézzük. Emocionális dezodorokat alkalmazunk, érzelmileg közepes beállítottságra törekszünk a társadalmi élet összehangolt menete érdekében. Ez azonban csak eszmény, sajátos kulturális konvenció, amelyet az idegenek közötti interakciók megnövekedett száma, az ismeretlen emberek közötti állandó semleges kapcsolatlétesítés kényszere miatt követünk.
Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, ahol leplezni akarjuk érzelmeinket, akár úgy, hogy fizikailag és szociálisan kilépünk a helyzetből (elvonulunk sírni), akár úgy, hogy más társas viselkedéssel, például gúnnyal vagy iróniával palástoljuk az elsődleges érzelmi reakciókat.
Az élet útvesztője az emberi érzések útvesztője.
A léleknek magába kell szívnia, át kell hasonítania egy másik lélek érzelmeit, hogy aztán még dúsabban viszonozhassa azokat. E szép emberi tünemény nélkül nincs élet a szívben, s a szív, levegő híján, kínlódva pusztul el.
Örülök, hogy van miért szomorkodni, mert ettől élhetek igazán, tudod? Ettől lehetek ember, hiszen csak úgy lehetek igazán szomorú, ha előtte igazán boldog voltam. A jó és rossz együtt jár.
Vannak olyan pillanatok, amikor az ember úgy érzi, egész biztosan összeomlik a világ, mert az lehetetlen, hogy csak úgy álljon közömbösen, és hagyja megtörténni azt, aminek nem lenne szabad megtörténnie, mert annyira igazságtalan, megalázó, vagy kegyetlen. Persze hiába várjuk szorosra zárt szemmel, behúzott nyakkal a robajt, a csörömpölést, a föld remegését, mert amikor felnézünk, minden változatlan: a környező házak nem dőltek össze, az utak, hidak nem omlottak be, az autók színes-fényes áradata szakadatlanul zubog tovább, és az emberek, mint a hangyák, tovább rohangálnak, életük kis csapásait követve. Mintha mi sem történt volna. Néha az ilyen világvég-érzéshez nem is kell, hogy valami szörnyű tragédia történjen. Néha elég egy mondat.
Egy évbe se telt bele, égni kezdett a lába alatta a föld, és elköltözött. Sehol sem volt szabad olyan sokáig maradnia, hogy ideje legyen gyökeret ereszteni. És ha már nem kötődött semmihez, félnie sem kellett az elvesztésétől.
Drága kincsem, galambocskám, Csikóbőrös kulacsocskám! Érted halok, érted élek, Száz leányért nem cseréllek.
De akarat nem mindig úr az orcán, s könny és mosoly fölött olyan hatalmas az érzés, hogy a legőszintébb lélek akaratán leginkább diadalmas.
Amikor az agyaddal írsz, a szavak engedelmesen és simán vetődnek papírra, mikor azonban szíveddel dolgozol - annyi gondolat tolul a fejedbe, annyi kép gyűlik össze emlékezetedben, annyi emlék a szívedben, hogy kifejezéseid pontatlanok, tökéletlenek, egyenetlenek, durvák lesznek.
Szenvedély nélkül az ember csak lappangó erő, csak lehetőség, akárcsak a kavics, amely kalapácsütésre vár ahhoz, hogy szikrát hányjon.
Szerintem rosszul teszed, hogy mindenáron szívet akarsz. A szív a legtöbb embert boldogtalanná teszi. Én azt mondom neked: szerencsés fickó vagy, hogy nincsen szíved.
Túlélőként tekints magadra, ne áldozatként. (...) Ne gondolj a belőled dühöt vagy haragot kiváltó dolgokra és emberekre. Inkább azokra emlékezz, akik vagy amik gyógyírt jelentenek a fájdalmadra, s megelégedéssel és erővel töltenek fel az elkövetkezendőkre.
Ritkán vagyunk egészen mentesek és eléggé szabadok természetes vagy szerzett vágyaink sürgetéseitől. Akaratunkat a bántó érzések állandó sora irányítja, amelyeket igények vagy szerzett szokások halmoztak fel bennünk.
Soha nem találod meg a lelki nyugalmad, amíg nem a szívedre hallgatsz.
Facebook
Pinterest