Idézetek az emlékezésről
Fontos az (...), hogy kibogozzuk a múlthoz kötő szálainkat. (...) Lehet, hogy a mai életének egyes helyzetei újra újra aktiválják a múlt sebeit.
Az utcakövek és a fák mind magukon viselik annak a lenyomatát, ami körülöttük történik, kopnak és növekednek az időben, és megőrzik azoknak az embereknek a nyomait, akik ott éltek, örültek, szerettek, szomorkodtak és meghaltak, hogy aztán, prousti módon, egy ismerős szag, egy hang, vagy valaminek a tapintása felébressze az emléküket. De ha el is tűnik minden, ami a múltra emlékeztet, még akkor is ott van a mindig ugyanabban a szögben beeső, lassan araszoló fény, amelyik mindennap ugyanazon a fényérzékeny helyen hagyja a képét, ily módon nyomatékosítva az időtlen jelenlétét az időben.
Mostanra már csak ürességet érzek (...). Mintha egy fekete pont lenne egy fehér vásznon, ami magába szívott minden emléket. A legszebb emlékek is elszürkültek. Sötétek.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
Ahogy a vándor, aki céljához ért, hátratekint, hogy végignézze az utat, amelyet, habár arcának verejtékével, megtett, nekünk is úgy illik, hogy az év végén még egyszer visszanézzünk az óévbe. Némely nap bár eső és vihar nehezítette meg utunkat, egy év se volt olyan rossz, hogy ne hozott volna egy kevés napsugarat is.
Azt mondják, az emlékek elnyomhatóak. De az is lehet, hogy csak elraktározzuk őket valahol máshol. Mert mindegy, hogy mennyire fájdalmasak, nincsen nálunk értékesebb. Az életünk legalább annyira a kudarcainkra épül, mint amennyire a sikereinkre. Ezek tesznek azzá, amik vagyunk.
A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Olyan ez, mint amikor valaki elmond egy történetet, amit te a saját szemeddel láttál, és egyáltalán nem azt meséli, amire te emlékszel. Talán valamilyen hatást akarnak ezzel kiváltani, meg akarják nevettetni a többieket, vagy le akarnak nyűgözni valakit. De néha egyszerűen csak így emlékeznek a történtekre. Számukra ez az igazság. Ilyenkor nehéz megállapítani, hogy te magad emlékszel-e jól, vagy a tiéd is csak az igazság egy változata.
Néha abban sem vagyok biztos, hogy a kapcsolatunk emléke a valóságot tükrözi-e, vagy az idő és a távolság eltorzította az érzékelésemet. Azt sem tudom, a kapcsolatok tekintetében létezik-e egyáltalán olyasmi, hogy igazság, vagy csak annak különböző változatai vannak, amelyeket a szerelem és a félelem formál, valamint az, ahogy magunknak és másoknak hazudunk.
Olyan okosan van az embernek az agyműködése megszervezve, hogy a jó dolgokat megtartja - és talán egy kicsit ki is színezi természetesen -, a rossz dolgok meg elhomályosulnak az ember előtt. Talán azért, hogy a jó dolgok befogadására helyet adjon az agyában, mindenesetre ezért hálásnak kell lenni a természetnek.
Egyetlen találkozás valakivel a múltamból képes visszarántani mindabba a sötétségbe és szomorúságba, ami talán mindig is a részem lesz.
A hagyományokban az a jó, hogy formában tartja az emlékezetet.
Most, hogy eszembe jutottál, nem tudom, mire gondoljak.
A halottak, ha kerülnek egyáltalán valahová, akkor az élők részeivé válnak.
Az emlékezés visszatekintő képzelődés, a szemlélődést pedig átszínezi a vágy, a kelletlenség és a szeszély.
A visszapillantó tükörben a valóságból mese lesz.
Nincs a világon olyan kincs, mely akár csak megközelítené a szép emlék értékét.
Facebook
Pinterest