Idézetek az emlékezésről
Elmúlnak majd a rossz napok. Elmúlik majd a fájdalom, ahogy minden más is. De hogy múlik el? Emberek vagyunk. Idővel elfelejtjük. De a bűneink néha nagyobbak, mint az emlékezetünk.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
Próbálom mélyre temetni az emlékeket, de egyszerűen nem tudom. Túl sok minden történik, ami a felszínen tartja őket.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
Akadnak történetek, karácsonyi mesék, amelyeket úgy őrzünk, mint a dobozba rejtett füzéreket és színes üvegdíszeket, hogy azután minden évben elővegyük és megcsodáljuk őket.
Akiről nem emlékeznek meg szavak, kétszer hal meg.
Ébrednek újra eltünt boldog évek, Egymásba folyva, mint ködfátyolképek, Ébred kihalt vágy, vesztett szerelem, Illatmaradvány hervadt levelen...
Az emlékek elől nem lehet elbújni, hiába futsz el a világ másik végére. Egyszerűen csak túl kell lépni rajtuk.
Mindnyájunknak szüksége van egyfajta kis saját világra, ahol emlékeink legintimebb darabkáit tartjuk.
Nincs nagyobb kincs az emlékeinknél. Hiszen azok tesznek minket azzá, akik vagyunk és akivé válni akarunk.
Soha ne feledjük, hogy a gonosz és a jó nem létezik. Nincsenek istenek. És nincsenek démonok. Csak az ember van, csak ez a világ van, és a halál eljön mindannyiunkért. De meddig zeng a nevünk a szélben? Hogy emlékeznek majd ránk? (...) Úgy cselekedj hát, hogy véretek büszke emléket hagyjon utánatok az évszázadokon keresztül.
Az élők szíve a holtak igazi temetője.
A hivatalos fényképekről kiretusálni, a családi albumokban a tisztogatások során kirostált rokonok arcát tintával átmázolni viszonylag könnyű, de kitörölni ezeket a nem létező lényeket az emlékezetből, valami egészen más. Ki mondja meg, hogy biztonságos magányban, lehunyt szemhéj mögött a múltnak melyik változatát őrzik meg az emberek?
A szenvedés megöli az emlékeket.
Visszatekintve a múltba, azáltal válik töredezetté az is, ami szép volt, hogy csúnya tények takarják el.
Nem az jelenti a menekülést, hogy a múlttal foglalkozunk, hanem éppen az eltökélt összpontosítás a jelenre és a jövőre, amely süket és vak a múlt öröksége iránt, amely örökség azonban meghatároz bennünket, és amellyel együtt kell élnünk.
Életünk rétegei oly szorosan rakódnak egymásra, hogy a későbbiben mindig a korábbira bukkanunk, nem olyanra, mint ami már elmúlt és elintéződött, hanem mint ami még létezik és élő és eleven.
Facebook
Pinterest