Idézetek az emlékezésről
Memóriánk az érzékszervi tapasztalatokat használja támpontoknak: egy ismerős illat vagy egy szeretett dal színes és részletes emlékképeket idézhet fel, és a messzi múltba vagy távoli helyekre röpítheti vissza az emlékezőt.
A növényeket sokféle és sokrétű érzékszervi benyomás éri, de nyilvánvalóan nincs emlékezőképességük; nem tölti el őket rettegés az aszály gondolatára, és nem álmodnak az áldott nyári napsugarakról. Nem emlékeznek arra, hogy valaha parányi magocskák voltak, és nem félnek attól, hogy idő előtt találják kibocsátani a pollenjeiket. Az öreg fák nem emlékeznek vissza az árnyékukban valaha is szunyókált emberekre, mint Walt Disney filmjében, a Pocahontasban Fűzanyó. Ám (...) a növényekben kétségkívül megvan a képesség arra, hogy "tároljanak" régebben történt eseményeket, és szükség esetén később előhívják az információt.
A legbutább elsőáldozási fényképeink ma már történelmi dokumentumok. Egy elfelejtett automata igazolványkép néhány év múlva zseniális portré lesz. Minden régi fotó megható. Egy valamikor csúnyának, elrontottnak tekintett pillanatfelvétel idővel pótolhatatlan dokumentummá válik. A fényképezés egyesíti a képzőművészet és a dokumentáció értékeit. A fénykép örökös felhívás az álmodozásra, az emlékezésre, ugyanakkor a társadalomkritika eszköze is.
A múlt mindenhol erősebb kísértet, mint a jelen szellemei.
Bárcsak mindent el tudnék felejteni! Az emlékeim miatt szenvedek. Nem a testem fáj. A lelkem.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
Jobb, ha az ember szembenéz a fájdalmával, mert az segít semlegesíteni az emlékekből szivárgó mérget.
Az emlékek soha nem tűnnek el, ahogy azonban telik az idő, egyre jobban veszítenek az erejükből.
Leélünk két, tíz, húsz évet valaki mellett. Meglepődünk-e, mennyit felejtünk? Életünk óriási darabjai tűnnek el, emlékeink zavarossá válnak. Mit tettünk ennyi idő alatt? Hogy töltöttük párként az időnket? Itt-ott felmerülhetnek elszórt töredékek, de azt az első pillanatot sosem felejtjük el. A kéz, ahogy közelebb von, lecsukja a szemed, mialatt az idegen szájának édességét ízleled. Elmosódott kép a bőrről, a szemről, a szem elé hulló hajról, vállról. A képekből tündöklő láncot fonunk, a láncszemek sosem szakadnak szét, a gyöngyszemek nem gurulnak el. Velünk maradnak örökre. És megütközünk azon, hogy sokszor ez minden, amit a másikról megőrzünk.
Ha az ember új fejezetet kezd, annak mindig az előzőben van az alapja.
Némely emlékek a többinél mélyebbre hatolnak és kitartóbbak.
Az élet célja nem más, mint hogy a lehető legtöbb emléket gyűjtsük össze, minél több "hűha-élményt", amelyek megragadnak a memóriánkban. Ez az élet. Amikor a kényelmes kis életünket éljük, akkor minden napot ugyanaz a rutin jellemez, egyik nap olyan, mint a másik. Az emlékezetes dolgok véletlenszerűen esnek meg velünk. Álljunk az élethez úgy, hogy feltesszük magunknak a kérdést: miként tudnék szándékosan olyan helyzeteket előidézni, amelyekről emlékeim maradnak?
Sehová sem vezet, ha túl sok időt töltünk a múlt boncolgatásával.
Az utazás nem abban a pillanatban kezdődik, amikor útnak indulunk, és nem akkor fejeződik be, amikor célba érünk. A valóságban sokkal korábban kezdődik, és gyakorlatilag sosem ér véget, mert emlékezetünk szalagja tovább forog bennünk.
Az emlékezet törékeny és szeszélyes, kinek-kinek az egyénisége szerint őriz meg és felejt el dolgokat. A múlt sok lapból álló füzet, ahova az életet olyan tintával jegyezzük be, amely lelkiállapotunktól függően változik.
Egy napon, ha majd visszanézünk, a küzdelem éveit látjuk a legszebbeknek.
Facebook
Pinterest