Daniel Chamovitz

Az epigenetikai folyamatokban az a legbámulatosabb, hogy ezek teszik lehetővé az emlékezést, az emlékek tárolását nem csak egyetlen szervezetben évszakról évszakra, de nemzedékről nemzedékre is.

Az emberi agy működése és a növények fiziológiája között talán sokkal kisebb a különbség, mint gondoltuk.

Noha az emberek nyilvánvalóan intelligensebbek az állatoknál, nem túl valószínű, hogy az intelligencia mint biológiai jelleg a Homo sapiens kizárólagos kiváltsága legyen.

A kérdés nem az, hogy intelligensek-e a növények (...), hanem az, hogy érző lények-e - a válasz pedig az, hogy igen, azok. A növények nagyon is tisztában vannak környezetükkel. Érzékelik a látható világot, különbséget tesznek vörös, kék, infravörös és ibolyántúli fény között, és a tapasztaltaknak megfelelően reagálnak. Érzékelik az illatokat, és felismerik a levegőben egészen parányi mennyiségben sodródó vegyületeket is. Tudomásuk van arról, ha valami hozzájuk ér, és megkülönböztetik a különböző fajta érintéseket. Érzik a gravitációt, és úgy irányítják növekedésüket, hogy a gyökereik lefelé, a hajtásaik pedig felfelé törekedjenek. Mindezen felül pedig tisztában vannak a múlttal, emlékeznek a régen átélt fertőzésekre és más megpróbáltatásokra, és emlékeik alapján irányítják, módosítják fiziológiai folyamataikat. Hogyan kell megváltoztatnunk a zöld világgal szembeni viselkedésünket, miután felismertük, hogy a növények érző lények? Nos, ők nem személyekként érzékelnek bennünket; számukra pusztán egy vagyunk a külső környezeti hatások közül, amelyek növelik vagy csökkentik életben maradásuk és szaporodásuk esélyeit.

A növények érzékelik környezetüket, az ember pedig része ennek a környezetnek; nem érzékelik azonban a sok millió kertészt és növénykutatót, akik mind úgy érzik, hogy személyes kapcsolatot alakítottak ki velük. Az odaadó gondoskodás vagy az aprólékos figyelem sokat jelenthet az ember számára, de ez a viszony nem sok mindenben különbözik a kisgyermek és képzelt barátja közötti kapcsolattól: az érdeklődés, a vonzalom és a szeretet teljességgel egyirányú.

A sokrétű és gazdag érzékszervi benyomásokból, amik a növényeket és az embereket is folyamatosan érik, csak mi építünk érzelmi konstrukciókat. Saját érzelmi tartalmainkat vetítjük ki a növényekre, amikor azt gondoljuk, hogy virágba borultan boldogabbak, mint amikor fonnyadoznak.

Mindannyian ismerünk ilyen vagy olyan betegségben szenvedő embereket, akik boldognak érzik magukat - és makkegészségeseket, akik örökké lehangoltak és mélabúsak. Kijelenthetjük, hogy a boldogság nem a test, hanem a szellem, a lélek állapota.

A növények érzékenysége nem jelenti azt, hogy tudnak szenvedni is. Egy látni, szagolni, tapintani képes növény nem szenved jobban, mint egy számítógép, amelyiknek meghibásodott a merevlemeze. A "fájdalom" és a "szenvedés" ugyanolyan szubjektív fogalmak, mint a boldogság, és a növények összefüggésében teljességgel helyénvalótlanok.

Tágabb biológiai értelemben véve nemcsak a csimpánzokkal és a kutyákkal állunk rokonságban, de a begóniákkal és a mamutfenyőkkel is. Fel kell ismernünk, hogy réges-régen elszármazott unokahúgocskánkat köszönthetjük a virágzó rózsabokorban, amely ugyanúgy érzékeli bonyolult, ezer ingert kínáló környezetét, ahogy mi, és amellyel számos génünkön közösködünk.

Ha legközelebb egy parkban sétálsz, állj meg egy pillanatra, és tedd fel magadnak a kérdést: mit lát ez a nárcisz? És milyen illatokat érez a fű? Érints meg egy tölgyfalevelet, és gondolj arra, hogy a fa emlékezni fog erre az érintésre. De nem RÁD fog emlékezni. Te azonban emlékezni fogsz rá, és ezt az emléket örökre magaddal viheted.