Idézetek az emberismeretről
A tudással bíró ember és az intelligens ember nem okvetlenül ugyanaz.
Semmi sem ütközik ki oly látványosan, avagy marad oly szilárdan meg az emlékezetben, mint az elrontott dolgaink.
Természetesen a hibáját beismerő ember mindig szimpatikusabb, mint a makacs, konokul hazudozó.
Az ember rossz. Végül mindent kibír. Mindent. Az ember kemény és kegyetlen, és mindenki kicserélhető a számára. Mindenki. Ezt kell megtanulnia.
Amikor ráébredsz, hogy valakit félreismertél, azon töprengsz: korábban hogy nem láttad?
Elismerés nélkül éppen úgy nem élhet az ember, mint a hal víz nélkül. Az elismerés hiánya csődélmény, ami megbetegítő stresszt okoz.
Anélkül viselünk álarcot, hogy tudatában lennénk annak, minden barát számára van egy különleges arcunk.
Az emberek egyik leghatalmasabb szükséglete az, hogy tartozzanak valahová. Az elfogadás és az elutasítás a társas lények egyik legnagyobb jutalma, illetve büntetése.
Lehetséges-e két embernek úgy és annyira ismernie egymást, hogy tudjanak arról, mi rejtőzik, mi bújik meg a másiknál a titokzatos mélységekben, a sötétben létező én redőiben és bugyraiban? Nem lehetséges. És ebből nem is származna baj, összeütközés, ha... Ha nem alakulnak úgy a körülmények, hogy ez a rejtőző én kénytelen megmutatkozni.
Az ember már csak ilyen, különösen édes neki olyan dolgot cselekedni, melynek következményéről halványlila gőze nincs.
Ahogyan egy csöppnyi rovarnak megvan a maga lelkülete, úgy különbözik egymástól az emberek vérmérséklete.
Szorgosan kerüljük az emberek előtt, akit szeretünk.
Inkább mérges az ember, mintsem hogy beismerje, hogy nem boldog. Hogy beismerje, hogy kátyúba került és képtelen előre lépni.
Sok elméleti ember nem akarja a gyakorlatban megvalósítani, amit hirdet. Az elv és a gyakorlat ellentétét én nem hazugságnak érzem, hanem rossz reflexiónak.
Primitív az Aki a másiknak hisz Mert meg nem érti?