Idézetek az emberismeretről
Borzasztóan önzővé válik az ember, ha a bőrére megy a játék. A félelem elsöpri az érzelmet. Mindenki más csak eszköz az ember szemében, eszköz a túléléshez.
Nem, egyetlen fehér még nem teszi jókká a fehéreket.
Semmik vagyunk ebben a végtelenségben, annak ellenére, hogy azt hisszük, mindenek vagyunk. Az ember nem a világmindenség középpontja, hanem mindössze egy csöppnyi csillagpor.
Nem hiszem, hogy az emberek közti különbség a vérükben lenne, inkább a lelkükben.
Az emberek saját maguk képtelenek lettek volna megteremteni a maguk számára a maguk világát. Szükségük volt az isteni segítségre és védelemre. Könyörögni kellett a jóakaratú szellemekhez és erőkhöz, vagy kényszeríteni kellett őket arra, hogy védjenek meg minket. "Ablakot" kellett nyitni Istennek, hogy leszállhasson az égből, és felkereshesse ezt a szentelt helyet, hogy beköltözzék a fizikai világnak erre a pontjára, amely az ő jelenléte által szentelt hellyé vált. Az isteni lét és az igazi, hiteles emberi lét szentélyévé.
Elveszettnek érezzük magunkat ebben a végtelen univerzumban, és próbáljuk tompítani szorongásunkat azzal a hittel és meggyőződéssel, hogy nem elhanyagolható és nélkülözhető semmiségek vagyunk a világmindenség peremén, hanem épp ellenkezőleg: a világmindenség körülöttünk forog. S ha körülöttünk forog, akkor ez az univerzum a mi univerzumunk, emberi, s nem idegen világ.
Ősidők óta küzdenek az emberek azért a meggyőződésért, hitért vagy illúzióért, hogy ahol ők vannak, ott van a világ közepe. Vagy akár azért, hogy ők maguk alkotják a világmindenség közepét. Ez az illúzió, ez a hit, ez a meggyőződés évezredeken át védte az embereket a félelem ellen, hogy az ismeretlen és veszélyes világban kell élniük.
Minthogy képtelen elfogadni a halál végzetszerűségét, az embert tragikus helyzete és a halál rettenete arra kényszeríti, hogy narcisztikus módon különleges és következésképpen halhatatlan értékként mutassa fel önmagát.
Alapjában véve (...) az egyszerű emberek durva gondolkodása kétségtelenül őszintébb.
Különösek az ilyen emberek, furcsán gondolkoznak. Tudni sem akarják, ki az, akivel beszélnek, vagy mit gondol az. (...) Számukra minden asztal asztal, akár diófafurníros, akár gyalulatlan fenyő. Mit számít az, hogy négyszögű-e vagy kerek; fontos, hogy lapja legyen meg négy lába. Alighanem rám is így néz, a nevem nem is érdekli. Látja, nő vagyok, van csípőm, mellem, lábam és ez éppen elég neki: egy nő a sok közül.
Nem igyekszünk emlékezni, nincs kollektív hajlamunk a bűnbánatra, meg akarunk feledkezni a szégyeneinkről; jobban tetszik, ha dicsérnek, ha pedig szidnak, becsukjuk a fülünket. Amnézia, nem emlékezni arra, ami fáj. Nem okozni magunknak fájdalmat. Félünk a szégyentől és a megszégyenüléstől. Az emberek, amire nem szeretnek emlékezni, arra nem emlékeznek.
A gyermeki lélek, a még nem bűnös ember lelke mindannyiunkban megvan, de ahogy az idő múlik, ahogy előrehaladunk a korban, úgy gyarapítjuk érdemeinket és mulasztásainkat vagy akár a rossz cselekedeteink lajstromát. Az óvodában még nincsenek bűnösök, ott mindenki megérdemli a bizalmat. A gyerekek igazságérzete, együtt érző képessége, ízlése nem rosszabb, mint a felnőtté. Aki egy csecsemő szemébe néz, azt tudja, hogy onnan valami nálunk tökéletesebb néz vissza ránk.
Mindig a legrosszabbat feltételezem az emberekről. És bejön.
Az a baj (...), hogy az ember megtesz dolgokat anélkül, hogy sejtené, hogy mit fog utána érezni. Utólag aztán törheti a fejét, hogy helyesen cselekedett-e, vagy sem.
Lenyűgöző annak az igyekezetnek és elszántságnak a látványa, amellyel az emberek az íratlan és írott történelem kezdetei óta körülvették és körülveszik magukat nemcsak barlangjaik, házaik és városaik falaival, nemcsak katedrálisaikkal és sportcsarnokaikkal, hanem mítoszok és vallások, filozófiák és tudományok, eszmék és illúziók, képzetek és műalkotások szimbolikus szférájával is.
Facebook
Pinterest