Idézetek az emberismeretről
A sokat próbált, az élet kalapácsával keményre kovácsolt ember sosem közlékeny. Nem szereti, ha avatatlanok belekíváncsiskodnak emlékeinek lakatra zárt lomtárába. Közismert dolog, hogy minél többet látott valaki, annál kevesebbet beszél róla, a bőbeszédűnek viszont legkevesebb a mondanivalója.
Az ostobának az van megírva, hogy hibát hibára halmozzon. Aztán még ő csudálkozik, hogy az urak komiszak!
Amikor az embernek azt mondják, hogy rossz a veséje, vagy megnagyobbodott a szíve, és gyógyítani kezdik, vagy azt mondják, hogy őrült vagy bűnöző, azaz: amikor a környezete hirtelen valami okból felfigyel az emberre, akkor az ember már tudja, hogy zsákutcába jutott, amelyből nincs többé kivezető út. Keresi, keresi a kivezető utat, és egyre jobban belegabalyodik. És ebben az esetben az ember nem tehet egyebet, mint hogy megadja magát, mert semmiféle emberi erőfeszítés többé meg nem mentheti.
A bölcs vagy egyszerűen a gondolkodó, elmélkedő ember éppen azzal tűnik ki, hogy megveti a szenvedést; mindig elégedett, és semmin sem csodálkozik.
A közönséges ember a jót vagy a rosszat kívülről várja, vagyis a kényelmes kocsitól vagy a meleg szobától, a gondolkozó ember pedig önmagától.
Az életet azok hibázzák el leggyakrabban, akik indulóban félreismerték természetüket, és félresiklottak egy nem nekik való ösvényre, és azok, akik jó irányban indultak el, de nem tudtak vagy nem mertek kitartani mellette, amíg csak lehet.
A nyugalom és a megelégedés nem az emberen kívül van, hanem benne magában.
Megszokta, hogy minden ember egy idegen lény ezen a földön, akármilyen kapcsokkal is csatolja őket egymáshoz a vér, borzalmasan messze van mégis egymástól a lelkük. Minden embernek csak a maga érzései a fontosak, mert minden ember azt hiszi, hogy csak őérette van a világ, és minden, ami rajta van ezen a világon, felesleges, ha nem az ő vágyait szolgálja.
Az a legnyomorultabb, aki közönnyel szemléli mások nyomorát.
A harcos számára nem létezik jobb és rosszabb: tudja, hogy mindenkiben megvannak azok a képességek, amelyekre szüksége van a maga egyéni élete során.
Csak a mindennapi emberek egészségesek és normálisak. Az ideges korra, a kimerültségre, elfajulásra s effélékre vonatkozó meggondolások csak azokat izgathatják, akik a valóságban keresik az élet célját, vagyis a nyájembereket.
A zseni és az őrült rokon.
Az emberi természet, kedvesem, éppolyan mindenütt. Legföljebb annyi a különbség, hogy a nagyvárosban nehezebb megfigyelni.
Az embert csak azért furdalja a lelkiismeret, amit nem szokott csinálni. Kövessétek el újra és újra, amitől a lelkiismeretetek háborog, s megnyugszik majd hamar.
Donatien Alphonse Francois de Sade
A boldogtalan, aki függőségben él, mindig mindenre odafigyel, elég egyetlen máshogy ejtett szó, s remények omlanak össze vagy élednek fel megint.
Facebook
Pinterest