Idézetek az emberismeretről
Az emberek kegyetlenek egymáshoz, és még akik közelállóikhoz jóságosak, azok is embertelenek a világ többi részével. Nem a jóság számít, hanem az igazságosság. A jóság csak az igazságtalanok dadogó bocsánatkérése.
A faragatlan fa, épp úgy mint a faragatlan ember, hűen tükrözi az anyag eredeti természetét.
A büntetésnek - lényegéből fakadóan - feloldozó hatása van: a vétek, amelyért a gyermek megkapta büntetését, nem létezik többé! Tapasztalataim szerint azonban sajnos a szülők jelentős többsége nem tartja meg ezt a fontos elvet. Pedig az olyan büntetést, amely után a vétek tovább él (tehát a szülők emlékeznek a vétekre, és emlékeztetik rá gyermeküket is), a gyermek nem is értelmezhet másként, mint ellene irányuló agresszív aktusként, amelynek a vétekkel nincs semmiféle kapcsolata: "Hiszen már megbűnhődtem érte, mégis folyton a szememre hányják!".
Ha az ember nem önmagát keresi, akkor könnyebb lesz megtalálnia saját helyét a világban. Ugyanis az Egyetlen létezőt kell keresni. És ha az ember afelé törekszik, akkor előbb-utóbb a saját helyében is megnyugszik az ember, hogy az én utam a keresés.
Az emberek néha meglepnek. Azt hiszed, hogy már kiismerted őket, játsszák a szerepüket, olyanok, amilyenek. Aztán egyszer csak tesznek valamit, amiből rájössz, hogy jóval sokoldalúbbak, mint valaha sejtetted volna.
Az ember... kibogozhatatlan kapcsolatban áll az egész valósággal, ismerttel és megismerhetetlennel... egy plankton, egy pislákoló foszforeszkálás a tengeren, a forgó bolygók, a táguló univerzum, valamennyi összekapcsolódik az idő rugalmas fonala által. A visszavonuló tengerár hagyta tócsából érdemes föltekinteni a csillagokra, majd ismét visszapillantani a kis tócsára.
Mindenkinek van szíve. Mindenkinek. Összetörve, darabokban, gyógyulófélben, épen, de van. Néha mocskos leplekkel fedve, tökéletes szerepek alá gyűrve kínlódnak, rettegnek, félnek, és őrülten vágyják a szeretetet, de ott vannak. Néha talán láthatod is. Olyankor eltűnik egy lepel, és nincs több álca. Akkor kiszakad belőlük minden fájdalom. Érzed. Te is érzed, nem csak ő. De akkor legalább kienged belőle egy picit, mielőtt újra visszazárná magába az összes fájdalmat.
Mindenkinek vannak álmai. Mindenki szeretné hinni, hogy különleges, hogy tényleg tehet valamit a többiekért, és hogy valóban fontos a családja, a barátai és mások számára is.
Az ember nem ideálisan racionális lény, és a vitában sem viselkedik így.
Az emberi faj két veleszületett és gyógyíthatatlan betegséget hordoz; az egyik az élet, amelybe elkerülhetetlenül belehal, a másik a reménység, mely azzal kecsegteti, hogy a halál nem szükségképpen jelenti a véget.
Ha az ember valakit feltétlenül becsületes, rendes embernek könyvel el magában, akkor később sem merül fel benne, hogy esetleg mégsem az.
Mindig az ember idegeire megy, ha mások többet tudnak róla, mint saját maga.
Az életnek nem kell feltétlenül fájdalmasnak lennie - de mégis főleg a fájdalom miatt változunk. Addig, amíg fájdalmaink nem gyötörnek, eljátszhatjuk, hogy: "Minden rendben van!" De amikor a fájdalmunk már elviselhetetlen (például, amikor nagyon magányosnak érezzük magunkat, vagy félünk) akkor sérülékennyé válunk. A fájdalom bátorít minket arra, hogy vegyük a dolgokat komolyan.
Szokásaink rabjai vagyunk. Ugyanúgy viselkedünk egészen addig, míg nem kényszerülünk arra, hogy megváltozzunk.
A tolvaj tolvaj, akár keveset lop, akár sokat.
Facebook
Pinterest