Kovács Ákos

A művészet dolga, ha van ilyen, talán csak annyi, hogy reményt adjon, néha akkor is, ha nincs.

A szemnek láthatatlan De száz meg száz alakban Érzékelhető Az eltűnő időben is Ott van ő.

Ha az ember nem önmagát keresi, akkor könnyebb lesz megtalálnia saját helyét a világban. Ugyanis az Egyetlen létezőt kell keresni. És ha az ember afelé törekszik, akkor előbb-utóbb a saját helyében is megnyugszik az ember, hogy az én utam a keresés.

Térképeket terítek magam elé, számolok. Verset írok, gitározom, lüktetek. És megremeg és megpendül és újra zúg, zakatol, cseng-bong az idő. Hallhatatlan hangja szétfeszíti a teret, a léleknek zenél. Megint elmúlt egy nap nélküled.

Leszáll az este. Szavak keringenek a foszladozó ég alatt, kinn a városban, benn a falak közt, a fejemben is. Fázom így, pedig melegem van, fázom mégis, hiányzol. Zúg az idő. A keringő szavak után nyúlok, leírok egyet-kettőt, elmúlik egy nap. Zúg, zakatol az Idő. És telik. És múlik. Aztán megáll.

Gyakorlatilag minden szerzeményemben megjelenik, ahogyan a világról gondolkodom.

Jelen Magyarországa lényegében nincs is, mert semmi sem él, amíg lelkében nem létezik.

Csak egy dolgot tudok adni, önmagamat: énekes vagyok, aki a saját életéről, gondolatairól, érzéseiről énekel.

A tévében haknizó celebeszek szokták csivitelni, hogy nem szeretnének "hagyományos" módon élni, nem szeretik a "hagyományos" dolgokat. Pedig a hagyomány nem más, mint több évezrednyi, sűrített tudás arról, mi az emberi, mi az üdvözítő.

Ismered a menzai buktát: nagyon sok tésztát meg kell enni azért a kis lekvárért.

Ki a költő? Akit a magyar irodalmi kánon elismer, akiről ódákat zengenek az irodalmi lapok? Ez esetben nyilvánvalóan nem vagyok költő. Szerintem a szó definíciója ez: ember, aki verseket ír. Ilyen szempontból költő vagyok.

Vissza kell térni a hithez, kezdetnek azokkal, akikben nincs zsigeri ellenérzés az Isten-gondolattal szemben. Össze kell gyűjtenünk azokat az embereket, akik épülni és építeni akarnak. Tömegből közösséggé kell válni, ehhez pedig hit kell.

Az emberiség nagy része igényli, hogy legyen napi szörnyülködnivalója. Akinek már nem elég valamelyik bulvárlap, az megkaphatja a napi hazugság- és félelemadagját intellektuális csatornákon is. Semmit nem lehet ma elvárni az emberek egy részétől, mert nincs közös szellemi minimum. Megszűntek a közösségek, megszűnt a közös nyelv, mert elveszett a kapcsolatunk a létezés szakrális alapjával. A szellemi gyökérzetet kirántották alólunk, mi meg nézünk ártatlanul, mint akik nem tehetnek a dologról. A hiányokkal terhelt helyzet ellen az ember csak úgy védekezhet, hogy a valóság és az igazság közül az utóbbit választja. Ezzel kiröhögi a valóságként parádézó látszatot.

Az írás véres-édes gyötrelem. Egész életemben egyetlen dalt írok.

A dalok és versek születése leírhatatlan mozzanat. Az ihlet pillanatáról egyvalami tud őszintén és hitelesen beszélni: a születő dal. A versek és a dalszövegek édestestvérei egymásnak, de a versek szabadságfoka nagyobb, például nem kell zenei struktúrákhoz igazodniuk.