Idézetek az emberismeretről
Azok beszélnek pozitív gondolkodásról, akik ebben találták meg az egyetlen pozitív gondolatot az életben.
Milyen nevetséges az emberek magatartása! A velük egy időben élő kortársaktól sajnálják a dicséretet, de milyen nagyra tartják, ha az utódok dicsérik őket: az utódok, akiket nem láttak, és soha nem látnak! Ez majdnem olyan, mintha azon búsulnál, hogy az elődök nem zengtek rólad dicshimnuszt.
Akadnak az életben olyan emberek, akik ösztönzik a művészetet. Felfújjuk őket ezekké a mitikus karakterekké, és felruházzuk őket mindenféle varázslatos tulajdonsággal. De lehet, hogy csak egy lépcsőfokot jelentenek valami nagyobbhoz, jobbhoz.
Az igazi nemes ember nem hódol be semminek, legkevésbé a példákon alapuló következtetésnek.
Vannak bizonyos normák, amelyekhez minden érző lénynek tartania kell magát. Ha az ember eltér ezektől, bármi légyen is az ok, ideértve a megfélemlítést is, akkor eljátssza azt a jogát, hogy intelligens lénynek nevezzék.
Az olyan emberek, akik neheztelnek a világra, mindig nagyon veszélyesek. Úgy gondolják, hogy az élet adósuk maradt valamivel.
A legcivilizáltabb emberben sem olyan nehéz felébreszteni a vadembert.
Az érző szívű és gyenge emberek gyakran hajlamosak az álnokságra. És ha úgy érzik, hogy az élet kisemmizte őket, akkor könnyen meginog az a kis vézna erkölcsi tartásuk.
Jó anyagi körülmények közt nem nyílik betekintés az emberi természet sötétebb mélységeibe.
Ennenmagának él mindenki, és ennenmagának hal meg. Társakkal pillanatokra találkozik csak, adásvevésben, hivatalos ügyekben, szerelemben, barátságban, örömben, fájdalomban. Egyedül vagy, és egyedül maradsz, mert másban is magadat szereted csak. Mindig ott csalódol, ahol a másikban magadra akarsz ismerni, senkitől sem kaphatod meg azt, amit magad adsz magadnak.
A csendes emberek mindig figyelő emberek. A hallgató emberek mindig többet hallanak meg, mint a saját hangjuktól mámorosak.
Az ember azt, mit át nem érez, Otromba gúnyba fojtja csak, Mi jó és szép, azon kacag, Mit meg nem ért: leszólja dohogva.
Nagyon kevés embertársamat tartom butának. Ismerem ugyan azokat, akik egy tréfa hallatán valamivel később mosolyodnak el, vagy kacagnak föl, mint a többiek, mert idegcsöveikben az áramvezetés lassúbb, s a szikrának több időre van szüksége, míg a központban meggyújtja a lámpást. Rendszerint magam előtt is mentegetem őket. Azt gondolom róluk, hogy szórakozottak vagy szomorúak, vagy valami gátlásuk van, mely nem engedi tudatukba a fényt. Valószínűleg így is van. A butaság viszonylagos. De éppen ezt a gátlást nevezik butaságnak.
Egy pillanatképből nem lehet megítélni senkit. De még egy egész életből sem. Mert nem tudod, honnan jött és hová megy - mit hozott magával s mit visz el. Ha nem tudod, merre megy egy lélek, csak azt, hogy éppen most milyen, semmit sem tudsz róla. Ha egy magban nem látod a leendő embert, s az emberben, hogy milyen magokat érlel magában - mit tudsz róla? Ha nem tudod, kivé leszel, mit tudsz magadról? Nagyon keveset.
Nekünk, magyaroknak régi hibánk, hogy akik egyszer segítenek rajtunk, azokat tökéleteseknek képzeljük, és tőlük várjuk sorsunk megoldását.
Nem, az ember nem nevelhető. Természetét nem változtatja, csak ideig-óráig, és akkor is csak kényszerítésre.
Facebook
Pinterest