Idézetek az életről
A fájdalomban leljük meg az élet értelmét, és a születéssel veszítjük el kegyelmünket.
Az életet a haláltól könnyen hasadó, törékeny héj választja csak el. Vékony hártya az, akár a pilleszárny.
Én nem szeretem az erejükben dölyföseket, mert tudom, egyszer úgyis elesett és szomorú lesz mindenki. A kemény tekintet: alázatos és révedező lesz, a parancsoló hang: lágy és kérő. Az ököl: kinyújtott, reszkető tenyér.
Friss élet villan, nincs idő! Hömpölygő ár, életöröm! Villan az élet, szédítő! Égből az ár, varázslat száll! Hajnali csillag, napsugár! Égből az ár, varázslat szállj le! Hajnalodik, ragyog a táj! Élet virul, örülj, világ! Nap, süss le! Összeérünk!
Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is.
Tudomásul kell venni a halált, hogy jobban megérthessük az életet.
Sok szempontból hasonló a nyelv a szexualitáshoz: ennek elsajátítására, használatára is erős ösztön hajtja az embert, a legprimitívebb társadalmakban is, hiszen egyik nélkül sincs emberi élet. Az is hasonló bennük, hogy a közösség ősidők óta szabályozni, korlátozni, nyesegetni igyekszik mindkettőt.
Mivel nem tudjuk, mikor halunk meg, azt hisszük, elapadhatatlan forrás az élet. Pedig minden csak néhányszor esik meg velünk. Az élményeink csak ritkán ismétlődnek. Hányszor emlékezhet még vissza az ember egy gyerekkori délutánra, egy délutánra, mely úgy belénk vésődött, hogy nem tudjuk elképzelni nélküle az életünket..., talán még négyszer, ötször vagy annyiszor sem. Hányszor látjuk még fölkelni a teliholdat? Talán még hússzor. És mégis végtelennek tűnik minden.
Az élet olyan, mint a víz: csak folyik, egyre folyik, soha nem áll meg egy pillanatra sem, hanem magával ragad mindent, ami beleesik, magával ragadja valahová, amit az ember úgy hív, hogy "örökkévalóság". A percek, órák, napok, évek, álmok, megvalósítások, kudarcok és emlékek... minden, amiből az ember élete és szíve és lelke felépül... csak viszi, és soha nem hoz vissza semmit.
Pimaszul ifjan az ember önnönmagát szereti a legjobban, későbben viszont magát az életet.
Csak kétszer élsz; Egyszer, amikor megszületsz, és egyszer, amikor szembenézel a halállal.
Az életben nem történnek "nagy dolgok". Ha később visszanézünk, s keressük a pillanatot, mikor valami elhatározó, jóvátehetetlen történt velünk - az "élmény" vagy "baleset", mely későbbi életünket alkotta -, legtöbbször csak ilyen szerény nyomokat találunk, vagy még ennyit se. Igazában nincs más "élmény", csak a család; s nincs más "tragédia", csak a pillanat, mikor döntened kell, megmaradsz-e a családban, s annak nagy, széles sugárkörben táguló változataiban, az "osztály"-ban, a világnézetben, a fajtában - vagy mégy a magad útján, s tudod, hogy most már örökre egyedül maradtál, szabad vagy, de mindenki prédája, s csak te segíthetsz magadon.
Kiáltanom kellene; és én nem bírok, az élet nem éri meg azt a fáradságot, amelybe a fenntartása kerül.
Az ember-öltő kel, nő, zajg, bomol, Küzd, hömpölyög, él s éltet szüntelen.
S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag? Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?
Facebook
Pinterest